Kedves Olvasó!


Ha a pártatlan, érdeklődő, eligazítást kereső néző a
román államelnök felfüggesztése nyomán kibontakozott
valóságos háborút különféle tévécsatornákon követi,
mintha nem is ugyanazt az eseményt látná. Hogy hogyan
relativizálódik, relativizálódhat percek alatt bármely
kijelentés, végigkövethetjük napról napra. Nem hitte már
senki, hogy akármelyik politikus nyilatkozó a gyóntatószékben
elvárt őszinteséggel beszél, de azt se gondoltuk
volna, hogy ennyire viszonylagos, ennyire értelmezéstől,
azaz hallgatótól függő egy-egy mondat…
Egyszóval a médiamanipuláció jelenetsorai pörögnek
a szemünk előtt olyannyira, hogy ember legyen a
talpán, aki ebben eligazodik, aki ki meri jelenteni: érti, mi
történik az országban, érti, mi zajlik a kulisszák mögött.
Mert a média, ez a csodálatos eszköz és hasznos
adomány, ha erkölcs nélküli emberek kezére kerül, kijátszható
mindenre és mindennek az ellenkezőjére is.
De vajon csak azért, mert – mint minden szakmában –
vannak etikátlan emberek, le kellene mondanunk a kommunikáció
ilyen intézményes eszközeirőlkrjel Szó sincs róla!
Ellenkezőleg: élni kell vele, hogy hiteles szó, követhető
és követendő ember és életpélda is megjelenjen a
képernyőn, az újságok hasábjain. A keresztény közösségnek
is joga van saját életéről hírt adni, s mindenekelőtt
a rá bízott örömhírt minél többekhez eljuttatni. Ezért
szüksége van olyan fórumokra, amelyek belső életéről
szólnak, és szükséges ott lennie a tágabb közösség, a
felekezeti, de akár a nyelvi határokon túli (sajtó)nyilvánosság
előtt.
XVI. Benedek pápa maga írja a 2007-es kommunikációs
világnapra, amelyet minden évben május hónapban
(idén 20-án) ünnepelnek a világegyházban: „Az
egyház maga, a megváltás jóhírének rábízott üzenete
fényében, szintén az emberiség tanítója és szívesen
ajánlja segítségét a szülőknek, nevelőknek, kommunikátoroknak
és fiataloknak. Saját plébániai és iskolai programjai
a média-nevelés példamutató helyei kell hogy legyenek.
Mindenek felett az egyház arra vágyik, hogy
megossza az emberi méltóságra vonatkozó látásmódját,
amely központi témája minden értékes emberi kommunikációnak."
Ahogyan a Deus caritas est enciklikában is
írta: „Azáltal, hogy Krisztus szemével nézek, a többieknek
sokkal többet tudok adni, mint ami pusztán külsődleges
szükségletük; a szeretet pillantását tudom nyújtani,
ami után epednek." Aki ilyen üzenettel rendelkezik,
annak azzal elő kell állnia, akár alkalmas, akár alkalmatlan!
Meg kell jelennie a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain:
a tévé képernyőjén, a rádió hullámhosszán,
a napi- és hetilapok hasábjain.

Bodó Márta


Gábor Csilla SSS

KRISZTUSI HAZASZERETET ÍRÁSBAN, SZÓBAN, TETTBEN. Salkaházi Sára példája

A 2006 szeptemberében boldoggá avatott Salkaházi Sára szociális testvér írói adottságait a kortársak között Babits Mihály méltatta figyelemre – de mert életművének ez a szelete nem tudott az isten-adta tehetség teljessége szerint kibontakozni, Sára írásai nem kerültek bele az irodalomtörténeti kánonba. Mégis érdemes pillantást vetni ezekre, és nem csupán azért, hogy bennük lelki fejlődésének illusztrációját keressük: írói, publicisztikai munkája a 20. század első felének ízlését, irányzatait éppúgy megmutatják, mint amennyire a korszellemhez képest vallott értékrend miatt távolságot is vesznek azoktól. Salkaházi Sára irodalmi működése ettől a feszültségtől (is) érdekes.

Mielőtt az Árpád-házi Szent Margit alakját megelevenítő misztériumjátékával foglalkoznánk, hasznos lehet röviden utalnunk a Szociális Testvérek Társasága alapítójára és munkásságára, megemlékeznünk a társaságnak a társadalom gondjai iránti tevékeny érdeklődést is magában foglaló karizmájáról. Slachta Margit – első nőként a mindaddig csak férfiakat foglalkoztató magyar parlamentben – mint országgyűlési képviselő próbált meg keresztény szemléletmódot és értékrendet érvényesíteni a törvényhozás különféle területein. Az egyik ún. szociális testvéri típusvonás ebből a tapasztalatból, a közösség közéleti elköteleződéséből alakult ki, a neve: krisztusi hazaszeretet. Nem idegen ez a gondolat sem az Ószövetségtől, sem az evangélium világától: a próféták bűnbánatra hívó orákulumai az Isten útjáról letérő ország iránti aggodalomból születtek, a szebb jövőt ígérő próféciák pedig a választott nép közösségének boldogulását óhajtó reményből. Krisztus megsiratta Jeruzsálemet, látva annak bűneit (Lk 13,34–35). A nemzeti történelem alakulását az isteni gondviselés részeként kutató szemléletmód biblikus gyökereinek felismeréséhez elegendő belelapozni a Szentírás történeti könyveibe. Nem a 19. századi nemzeti tudatok kialakulásának kora modern eszméje tehát, amelynek gondolatrendjéből kiindulva annyiszor próbáltunk már történelmet értelmezni.

Mit is tartalmaz a krisztusi hazaszeretet gondolatakrjel Semmiképpen sem hangzatos, hazafias (vagy annak látszó) szlogenek gépies ismételgetését. Ellenben cselekvő, felelős viszonyulást és érdeklődést jelent az országos ügyek iránt,

a politikai, közéleti eseményekre való keresztény reflexiót, az igazságtalanságok néven nevezését, a kiutak keresését és hasonlókat. Azt jelenti, hogy országos, politikai, nemzeti ügyekben nem sodródunk az árral, pillanatnyi előnyök kedvéért nem választjuk feltétlenül a könnyebbik utat, nem azonosulunk az üldözőkkel és a hatalmasokkal kényelmi szempontok alapján. Vagyis igaz látást jelent.

A krisztusi hazaszeretet egyébként – túl a biblikusan is alátámasztható gyökereken – nem újkeletű gondolat, magyar vonatkozásban is van a távoli múltba viszszanyúló történelmi hagyománya. Anélkül, hogy ennek monumentumait módszeresen felsorakoztatnánk, hadd említsünk meg néhány olyan példát, amely tematikusan és motivikusan kapcsolódik Sára gondolkodásához, lényéhez. A tatárjárás idején, 1242-ben keletkezett Carmen miserabile, Vas István remek magyar fordításában Siratóének a tatárdúlta Magyarországról például nem csupán a pusztítás drámai képeit festi le az ország nyomorúságáról, hanem annak okait is firtatja (ez nem más, mint az országos méreteket öltött bűn, a testvérháború, a szociális igazságtalanságok sokasága), sőt a jövő útját is fürkészi (és a megtérésben, Isten megbocsátó jóságában látja, ezt remélő-kérő invokációval zárul).

Azt is tudjuk, hogy ugyanebben a periódusban született Árpád-házi Szent Margit, akit a tatárok elől menekülő szülei az ország megmaradása fejében Istennek ajánlottak, még a gyermek világrajövetele előtt: ő pedig domonkos apácaként élte életét, tudatosan és szabadon vállalva, hogy áldozattá váljék hazájáért, népéért.

Fény és illat:

Árpád-házi Margit példája

Margit példája pedig igencsak ösztönzőleg és bátorítólag hatott a II. világháború idején: 1943-ban avatták szentté, s ezzel az egész magyarságnak üzenték a remény üzeneteit. A kanonizációt ünneplő rendezvénysorozat egyik 1944-es alkalmára Salkaházi Sára misztériumdrámát írt Fény és illat címmel, amelyet a Dolgozó Leányok Szent József-napi díszgyűlésén – vagyis március 19-én – a mai Erkel Színházban adtak volna elő Budapesten. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy az estet indító ünnepi szónoklatok és zeneszámok elhangzása után a hatóságok berekesztették az összejövetelt, így a bemutató elmaradt. Más források a bemutató megtartásáról és az azt követő gyűlés elmaradásáról számolnak be – persze ezek jelentéktelen részletkérdések. Ami lényeges, hogy a német megszállás első napján Szent Margit alakja a nemzeti szocializmussal szembeszegülő ellenállás történelmi szimbólumává vált, ekként értelmeződhetett, ezért tiltotta be a hatalom az őt példaként állító szépirodalmi alkotás bemutatását vagy az összejövetel folytatását.

A szöveg központi mondata: „Ha áldozat kell, itt vagyok, rajtam végy be mindent! A bűnös lelkét mentsd meg!" Ez mind a margiti szellemiségnek, mind Sára legbenső előkészületeinek megfelel. A dráma egyik jelenetében az imádkozó, áldozatvállalásában magára maradó Margit úgy közeledik a megfeszített Krisztushoz, hogy közben eltakarja a többieket: így veszi magára, így „kényszeríti ki" a maga számára a mások által kiérdemelt büntetést. Mivel tudható, hogy a darab Sára életfelajánlásával körülbelül egyidőben íródott, talán nem indokolatlan hivatkozni e nevezetes felajánló ima párhuzamos szöveghelyére: „fogadd el az én halálomat minden fájdalmával együtt váltságul a testvérek… életéért, és bűnös, nyomorult életem fejében kíméld meg az ő életüket."

Ha a misztériumjátékkal mint műfajjal kapcsolatos elvárások felől közelítünk a szöveghez – vagyis a késő középkori liturgikus dráma nyomait keressük a darabban –, várakozásaink rendre beigazolódnak. A műben a domináns szövegalakítási elv az epikumé: az 1510-ből ránk maradt magyar nyelvű legenda enyhén modernizált változata foglalja életrajzi keretbe, ugyanakkor tagolja is a munkát. Itt hangzik el mindaz, amit a szereplők nem vihetnek színre, vagy amit a legendaszöveg illusztrációjaként, esetenként azt nyomatékosító funkcióval a szereplők párbeszédes formában előadnak. Ezek az idézetek biztosítják ugyanakkor, nyelvük régiessége révén, azt a patinát, amelyre az emelkedettséghez akkora szüksége van.

Az indítás például néhány stilizált vonással vázolja Magyarország tatárjárás kori helyzetét. A szavak nagy mértékben építenek a nemzeti emlékezetre, a magyarság közös történelmi tudására, funkciójuk tehát némileg az űrlapé: az üresen hagyott helyeket ki-ki tudása és képzelete szerint részletezheti, töltheti meg tartalommal.

A dialógusok és a színen lezajló cselekedetek azután, éppen rituális gyökereik miatt, nem önmagukban hordoznak drámaiságot, hanem e működésben tartott háttértudás következtében: továbbra sem tekinthetünk el a szavak emelkedettségétől, a mozdulatok és gesztusok szimbolikus töltetétől. Margit szülei által történt felajánlásának a legendarészlet felolvasása révén felidézett mozzanatát például a következő karének követi:


I. kar: Sugár búvik a felhők mögött!
II. kar: Virág nyílik a romok fölött!
I. kar: A tűzvész pusztító árjának
EGY SÓHAJ parancsol!…

Nem lehet nem észrevenni ebben a szemelvényben – az előreutalás egyértelműsége mellett – az archetipikus beszéd produktivitását és persze tömörítő erejét.

A második világháború ordas eszméire való egyértelmű utalás pedig – amely a nácizmust új tatárjárásnak, új pogányságnak nevezi – nemcsak szertartásosságával, hanem légiességével is felhívja magára a figyelmet. A komoly, esetenként komor tartalom és a könnyed szövegezés ellentéte ugyancsak része a liturgikus poétikai hagyománynak: példáit a késő antik vagy középkori himnuszköltészetben éppúgy fellelhetjük, mint a mi Ómagyar Mária-siralmunkban; hatástörténete pedig a nyugatosok költői gyakorlatához éppúgy elvezet, mint a 20. századi költészet újklasszikus irányainak folytatóihoz.


III. kar: Új tatárok, új pogányok
IV. kar: Lélekvesztő lesben állók
II. kar: Új méreggel, új fegyverrel
III. kar: Földön, vízen, levegőben
II., III. kar: Mérhetetlen gyűlölettel
I. kar: Csak rombolnak
I., II. kar: pusztítanak
I., II. III. kar: Gyilkolják a milliókat!
Összkar: Mindenek szerteszórnak!
I. kar: Üszkös romok,
II. kar: véres folyók
III. kar: Áradó patakok,
IV. kar: csonka gyermekhullák
II., IV. kar: Vakok, bénák, sánták
I. kar: Bűnösök
IV. kar: és tiszták
I. kar: Kárhozottak
IV. kar: szentek
I. kar: Átka
III. kar: jajgatása
IV. kar: Imája
II. kar: sírása
Összkar: Betölti a földet!

A szociális érzékenység jele: szolidaritás az elnyomottakkal

A Schalkház család, amelyből Sára származik, osztrák eredetű: Sára nagyapja Dosendorfból került Kassára, édesanyja szintén osztrák, Grazból való. A magyarul nem tudó nagypapát annyira megérintette a reformkor, a szabadságharc és az önkényuralom Magyarországának szelleme és hangulata, hogy gyermekeit már magyarrá nevelte (figyelem: nem az érdek, nem is karrierszempontok, hanem az elnyomottakkal való szolidaritás vezeti erre!), úgyhogy fia – vagyis Sára apja – az 1880-as években Rákócziereklyekiállítást szervezett Kassán, majd honvédszobor felállítását kezdeményezte a városvezetésnél az 1848-as szabadságharc hőseinek emlékére. ő változtatta a család nevét Schalkhaß-ról Schalkház-ra.

Amikor azután Sára 1942-ben, a világháború kellős közepén, Salkaházira magyarosítja a nevét, akkor nem osztrák származását és gyökereit tagadja meg, hanem kifejezésre juttatja a korabeli németesítő és előnyökkel is járó divattal szembeni ellenállását, egyúttal befejezi, amit elődei elkezdtek: döntése tehát az „ordas eszmékkel" szembeni ellenállás jelzése. Végső soron ez is a szociális érzékenység egy gesztusa, része a vértanúsághoz vezető külső-belső folyamatnak.

A régi magyar szentség hagyományának folytatója

Salkaházi Sára írásait és cselekedeteit egymás összefüggésében mérlegre téve teljes joggal állíthatjuk, hogy amiképpen lénye és munkája, úgy élete és halála szerves egységet alkot, olyan, mint egy műalkotás. Élete és halála ugyanakkor szervesen illeszkedik az ún. régi magyar szentség néven ismert történelmi hagiográfiai hagyományba is. Sajátos ajándék továbbá nemcsak közösségünk, hanem az egész magyar nyelvterület, sőt a régió részegyházai számára is az a véletlennek látszó egybeesés, hogy a nemzet lelki megújulásáért meghirdetett imaévben avatta boldoggá az egyház Salkaházi Sárát. Halálának módja, majd ennek nyomán közbenjárása az ősegyház életének gyarapodása analógiájára lehet új élet fakasztója a mi tájainkon is, hiszen Sanguis martyrum – semen est christianorum, a vértanúk vére a kereszténység magvetése.


Farmati Anna SSS

ÖRÖK ÉRTÉKEK – KORSZERŰ ÉLETSZENTSÉG

Salkaházi Sára élettörténete és abból kibontakozó egyénisége szétoszlatja az életszentségről kialakult téveszmék zömét. A szent ugyanis mindenekelőtt normális ember, aki meghallotta a mindannyiunkhoz intézett, életszentségre szóló meghívást, és a saját élethivatásának megfelelően válaszolt is rá. Isten kegyelméből és az ő tervei szerint ez a válasz napvilágra került, így név szerint kiemeltetik a mindenszentek közösségében.

Szentek legyetek!

Az életrajzok akaratlanul is a rendkívüliséget és a komolyságot hangsúlyozzák, de mielőtt ezekben túlságosan elmélyednénk, érdemes megszólaltatni legalább egy anekdotát is, mert ez a műfaj a természetességet helyezi előtérbe. Az őt még ismerő testvérek szívesen meséltek róla kedves, vidám történeteket.

Az ebédlő előtti táblán minden nap valamilyen szentírási idézet vagy bölcs mondás várta a testvéreket. Egyik alkalommal a következő feliratot olvashatták: Szentek legyetek! Sára szinte észrevétlen gyorsasággal letörölt egy betűt: Szentek, egyetek! Aznap az ebéd alatti szilenciumot elég nehéz volt a testvéreknek megtartaniuk… Nem véletlen, hogy humora, talpraesett természetessége emlékezetes maradt az őt ismerők számára.

Egész életpályája azt is tanúsítja ugyanakkor, hogy e humorosan módosított felszólítás eredetijét mégis mennyire komolyan vette. A szentnekszületettség csak hiedelem, gyakori klisé a középkori hagiográfiában, de a ma emberét nem lehet már ezzel áltatni… Sára életrajzában is találunk ilyen tendenciákat, sokkal szembetűnőbb viszont ennél az a tisztán követhető folyamat, amely lépésről lépésre, küzdelmek árán vezette őt el a teljes odaadásig.

Mit (nem) jelent tehát az életszentségű

Sok költő azért nem igazán jó költő, amiért sok szerzetes nem szent: sohasem jutnak el addig, hogy önmagukat éljék. Sohasem akarnak pont az a bizonyos költő vagy szerzetes lenni, akinek Isten szánta őket […] Reménytelen fáradozásokban arra használják szellemüket és testüket, hogy másvalakinek a költeményeit írják és másnak a szentségét éljék. (Thomas Merton, Találkozás Istennel)

A szent sohasem másolat, a saját megismételhetetlen életét éli, Istennek róla való eredeti gondolatát valósítja meg, és nem egy tőle idegen eszményképet. Sára messzemenően elkerülte ezt a buktatót. Naplójában jegyzi meg: Tegnap úgy eszembe jutott, hogy nekem nincs egyetlen egy szentem sem, aki különösképpen közel állana hozzám. Krisztus a mindenem. Így legyen! (1930. máj. 3.)

Följegyzései arról tanúskodnak, hogy bár a világot figyelmesen és értő elmével fölmérve járta életútját, teljes mértékben a saját küzdelmeit vívta, a saját örömeit élte.

Olvassuk most el egyik korai, még belépése előtti újságírói jegyzetét. Élményszerűségével és szimbolikus nyelvezetével különösen ható, szerzőjét mégis eláruló mű ez: olyan emberi értékeket mutat föl, amelyekre bátran alapozhatott a kegyelem.

Kinyitom…

A cím – rányílni tudás a mindennapi realitásra. A megjelenített élmény a megjelenítés szépségén keresztül ünneppé emel egy hétköznapi eseményt. A szent megszentel minden szépséget (Merton). Ezt a megszentelt szépséget, amit fiatal íróként megjelenített, fogadalmas élete során Istenhez és felebarátaihoz fűződő kapcsolataiban élte meg. Erre a szépségre törekedett – de ez már a későbbiekben a spirituális (belső) szépséget is jelentette. Életszentségének útja valójában hosszas küzdelem az örök értékekért, az örök szépségért.

Oly boldog vagyok, hogy látok!

Meglepően hangozhat, de alapvető örök emberi érték és isteni ajándék a látás képessége. Akik csak néznek, de nem látnak, azok a Szentírás szerint vakok az isteni igazságok megértésére. Sára életútja intenzív belső látásról tanúskodik – és ez nem csak a művészi hajlamával függ össze. Sokkal inkább az életére, a társadalom életére való rálátást jelenti. A szociális testvér egyik fontos hivatása-küldetése Isten szemével látni és láttatni minden külső-belső eseményt… Ez a látás idézi elő benne a megtérést

a hétköznapi langyos kereszténységből az életszentségre. Megtérése összefügg a hivatására való rátalálással. Nála ez nem volt gyors és egyértelmű: a látás-hallás – Isten akaratának elfogadása – hosszan tartott. Mintegy tíz év a keresés időszaka, ami együtt járt az önmagával való küzdelem vállalásával. A belépés után, sőt fogadalmas éveiben is, gyakran könyörög az állandó megtérés kegyelméért: Krisztusom, te uralkodjál bennem, rontsd le kicsinységem szűk falait, hogy tudjak nagylelkű, nagyszívű, mindenkit szerető és mindent elnéző lenni. Az állandó szívbeli megtérés fontos eleme a Szent Benedek regulájára épülő szociális testvéri lelkiségnek: a közösség volt az igazi helye ennek a megtérésnek, a testvéri közösség adta a legtöbb alkalmat hibáinak és erényeinek a tudatosítására, szolgálatának megélésére. A látásra.

… csak szerelmes szíve, mint a hűség jele, marad ott.

Sokszor volt alkalma Sárának átélni azt, amit a tűz lángjaiból szétfoszló rigóállú királynak… Az ő személyéből, egyéniségéből vértanúsága pillanatára már valóban csak annyi maradt meg, ami a hűség jelének számított: egészen sajátos szeretetkapcsolata Istennel – a Krisztus-jegyesség tudatosan megélt valósága.

A szeretetből vállalt akarategység, a hűség gyakori motívum naplójában. A szeretet mindig ott tette próbára, ahol a leggyengébb volt. De Sára élte a szociális testvérek ún. pozitív lelkiségét: a szerzetesi fogadalom nemcsak azt tartalmazza, hogy mit nem tesz a szerzetes, hanem azt is hangsúlyozza, amit élnie kell. Szolgálatkészségének, önmagával vívott harcainak ez a rendkívül erős szeretet

a mozgatója. Naplójában az idő előrehaladtával egyre gyakrabban fordul elő az akarom, elhatározom… vagyis az igazi, a hiteles szeretet igéje. Le akarja küzdeni lobbanékony, heves természetét, akar nemet mondani a különféle kísértéseknek, akarja azt tenni, amivel elöljárói megbízzák, még akkor is, ha kedve, sőt sokszor igazságérzete ellen van.

…és csodálatos, az árnyharcosok között mégis a legkisebb győz.

A népmesék igazságteremtő, világrendet helyreállító univerzuma mindannyiunk számára ismerős. A teremtett világ – a társadalom – nem hasonlíthat egy torzóban maradt alkotáshoz: ez a gondolat sarkallja Sárát is állandó szolgálatra. A mozgalmas életre való hajlamát a szociális munka szolgálatába állítja. Egykor – íróként – a munkástéma kezdte vonzani, a részvét motiválta, amit irántuk, az elnyomott, háttérbe szorított emberek iránt érzett. Később ez a részvét tudatos cselekvéssel egészült ki. Az igazságot személyes életében és a társadalomban egyaránt egyik legfontosabb értéknek tartotta. Alapszabály, hogy nincs életszentség igazságra törekvés nélkül. Nincs béke, nincs keresztény értékrendre épülő társadalom igazságosság nélkül: tanítás, lányklubok szervezése, karitászmunka

s minden, amivel csak foglalkozott, ennek az igazságosságnak az előmozdítását szolgálta. Olykor emberfeletti erőfeszítésekkel tett eleget a feladatainak. Közben amolyan szent irigységgel olvasgatta Avilai Teréz írásait. Tudta, hogy egyáltalán nem az ilyen fajta kontemplációra teremtetett. Alkatánál és elhivatottságánál fogva nem élhette meg a karmeliták sajátos Isten-közelségét. ő egy másfajta Isten-közelségben, az élettevékenység elragadtatásában élt, ami – és erre természetesen ő maga is rájött – nem kevesebb, csak egyszerűen más hivatás: Délután ötig tizenhat körzettanulmányt csináltam meg. Rettenetes helyeken voltunk. Ilyen nagy nyomort még nem láttam. Igen, a szegénység az még elviselhető, és nem távolít el Istentől, de a nyomor megöli a testet és a lelket. Szegény, szegény emberek!… egy szociális testvér fáklya. Bevilágítani az utat az embereknek, amelyen az Úristenhez juthatnak. Égnem kell!! – hogy mégis a legkisebb győzhessen.

Újra leülök a kályha elé…

Az alázat… arról szól, hogy ismerni kell a kályhabeli tűz természetét. A fény ugyanis itt a földön még nem örök. Csak megfelelő időben lobban fel, és csak addig láthat az ember, amíg tart a fa, amíg ég a tűz… egy újabb napot kell várni a látás legközelebbi lehetőségéig. Ehhez a visszatéréshez van szükség az alázatra. Istenről és önmagamról való, az igazságnak megfelelő tudásra, és az annak megfelelő magatartásra. Merton szerint az alázat az, ami leginkább megkülönbözteti a szentet a többi embertől. Ám ennek is nagyon sok hamis formája és gyakorlata létezik. A múltban – de ma sem ritka felfogás – sokszor összetévesztették az értékek, a tehetség tagadásával. De nem alázatosság erőltetni azt, ami nem vagyunk (Merton). Sára tudatában volt talentumainak, és sikerült elkerülnie a hamis alázat csapdáját. Nem volt ez mindig könnyű: szükség volt a mérlegelésre, a józanságra: Felteszem a kérdést: fontos-e az én irodalmi működésemkrjel Szeretném kimondani a nemet, hogy kedvezzek írói lustaságomnak. Pedig tudom, hogy tehetséges vagyok – ebben nincs kevélység: a tehetséget Tőled kaptam, Istenem! Sáfárkodnom kell tehát. Dolgozni akarok, e szándékomra kérem a jó Isten áldását. […] Ma különös dolog történt. Elővettem kész regényemet, és elolvastam. És különösen hatott rám. Nagyon tetszett! Hirtelen becsomagoltam és elküldtem a Vigíliának."

Egészséges öntudatú fiatal szerzetesnő sorai ezek, aki belépése előtt a felvidéki irodalmi élet centrumában élt,

a Kazinczy Társaság tagja, majd titkára volt, Babits is felfigyelt tehetségére.

A szerzetesség, az alázatosság útja nem kívánta tőle ezeknek az értékeknek a tagadását – hanem éppen ennek megszentelését –, természetesen mégis engedelmesen, fogadalmait elébe helyezve az írói karrier bármilyen kísértésének: alázata az itt és mosthoz való alkalmazkodásban állt. A jól értelmezett eredetiségben: hősi alázatosság kell ahhoz, hogy önmagunk legyünk, és csak az az egyén vagy művész, akit Isten bennünk életre hívott (Merton).


Salkaházi Sára

KINYITOM

a kályhaajtót és mint gyermekkoromban sokszor, sötét szobában a tűz elé ülök. Különös, nagy, misztikus, gyorsan mozgó árnyak rajzolódnak a falra. És elnézem az árnyak táncát, próbálok olvasni bennük, mint azelőtt tudtam, színes gyermeki fantáziával.

És olyan boldog vagyok, hogy látok! Látom azt, amit rég láttam. Látom a nagy tapsifüles nyuszit, amint jóízűen harapdálja a káposztalevelet, látom a huncut kutyát, amint megkergeti a fekete cicát, látok madárfészket, amelyben apró madárfiókák tátogatják a csőrüket.

Lobban a láng és változik a kép. Egy ugrással még messzebb megyek. Vissza egészen a mesékig. Látom a válogatós királykisasszonyt, amint lekicsinylően mosolyogva néz a rigóállú királyra, aki pedig graciózus mozdulattal nyújtja feléje a kezét, a királykisasszonyt vállat vonva fordul el, és szegény rigóállú király, búsan emelkedik, szelesedik, foszlik szét, csak szerelmes szíve, mint a hűség jele marad ott.

Kint erősen fúj a szél és a láng gyorsan lobog. Vad harcosok bukkannak fel, hevesen esnek egymásnak, tépik, rázzák egymást és csodálatos, az árnyharcosok között mégis a legkisebb győz. Lám, a nagyobbik hogy behúzza a vállát, hogy hajítja el a fegyvert, ni, most még térdre is esik, majd tova fut és a kisebb milyen büszkén áll és mindig több győztes árny jön, már egész sereget alkotnak és nem akar szűnni gyülekezésük, már ellepik a szoba falát egészen – és… végül teljes sötétben ülök. Kialudt a tűz!

De holnap újra leülök a kályha elé és továbbálmodom a félbemaradt mesét!

Esti Újság 1920. november 18.


Bárbara Raya Ríos SSS

SÁRA TESTVÉR TISZTELETE MEXIKÓBAN

Salkaházi Sára boldoggá avatása nem csak a magyar nyelvterületen számított nagy eseménynek: a kubai és a mexikói szociális testvéreknek köszönhetően Dél-Amerika egyházmegyéiben is elterjedt a tisztelete: Kuba és Mexikó több templomában ünnepélyes megemlékezések, szentmisék voltak 2006 szeptemberében, a boldoggá avatás előtt és után. Sára testvérben az áldozatkész szeretetet, az életszentségre törekvés következetességét értékelik leginkább a távoli országok keresztényei. Az alábbiakban egy mexikói szociális testvér vallomását olvashatjuk Salkaházi Sáráról.

Hogy őszinte legyek, csak most kezdett igazán érdekelni Sára testvér. Hallottam róla sok mindent, azt, hogy hogyan halt meg, miért és hol. De inkább csak hallomásból ismertem az életét, és nem volt több számomra, mint bármelyik testvér, aki valamikor egy konkrét időben élt a közösségben. Korábban elolvastam a társaság történetét, de nem azért, mintha annyira szórakoztatónak találtam volna, hanem egyszerűen csak történetiségében szerettem volna megismerni. De Sára testvér élettörténetének jelentősége valahogy még nem tudatosodott bennem.

Egy napon információkat kerestem róla, mert el kellett készítenünk a tacambarói szentmiséhez szükséges képeket és szórólapokat. Emlékeztem, hogy Los Angelesben kaptunk egy ilyet a Sára testvér életéről, és az volt a szándékom, hogy lefordítom, kinyomtatom, és majd azt osztom szét. De Avi testvér azt mondta, hogy ez már le van fordítva, erre a misére valami újat kellene összeállítani. Ott is hagyott nekem az asztalon egy iratcsomót, s minthogy aznap korábban érkeztem haza, nekifogtam, elolvastam ezeket a róla szóló írásokat. Nagyon mélyen érintett mindaz, amit róla megtudtam… bementem a kápolnába, majdnem sírtam a meghatottságtól, olyan kicsinek éreztem magamat mellette… arra gondolva, hogy az én testvérem önként feláldozta az életét. Életfelajánlása napokig foglalkoztatott. Ez számomra azt jelenti, hogy közülünk ezután senki sem engedheti meg magának, hogy hűtlen legyen Istenhez, a hivatásához, az egyházhoz vagy a közösséghez… mindez elég volt számomra ahhoz, hogy megértsek mindent. Hálát adtam érte Istennek, azért, hogy a közösségünket megajándékozta vele, hogy nekem testvéremül adta.

Több napon keresztül gyűjtögettem az információkat. Franciska testvér megosztotta velünk Sára testvér írásait – házi lelkinapokon elmélkedtük át, ez is hozzásegített ahhoz, hogy jobban megismerjem Sárát.

Nem lehettem jelen a boldoggá avatásán, de nem vesztettem el a reményt, hogy jelen legyek, ha majd Isten úgy akarja, hogy szentté avatják. A jövőben szeretnék egyszer végigzarándokolni azokon a helyeken, ahol élt, és kicsit több időt szentelni annak, hogy az írásait mélyebben tanulmányozhassam. Ez a siker sok örömöt adott, itt éreztem őt magunk között, tehát sokkal valóságosabb, sokkal kézzelfoghatóbb ő most már számomra. A szenteket mindig olyan távol éreztem magamtól. Most Sára testvér közel hozta őket hozzám, az életszentséget, az ő példája nagy lelkesedést ad nekem, hogy éljem tovább a megszentelt életet a társaságban, ahogyan ő is tette, állandóan keresve az erényt, amelyre mindannyian hivatottak vagyunk és amit csak kevesen valósítanak meg: az életszentséget.

Ahányszor csak bemegyek a kápolnába, úgy tűnik, mintha mindig is ismertem volna. Elképzelem, hogy ha még élne, hogyan közelednék hozzá, milyen lenne mellette az életem, mit tanulnék tőlekrjel Nem tudom, de szeretem elképzelni, és nagy szeretetet érzek iránta. Úgy érzem, hogy ő a nagyobb testvérem. Ha arra gondolok, hogy mindent, amit tett, tudatosan tette és a hivatásáról meggyőződve… mert teljes hivatás volt, nem takaréklángon élte, nem gőgösen, nem kereste a dicsőséget… Amikor sokba került neki, akkor is teljesen tudatában volt a hivatásának, Isten hívásának. Az ő odaadottsága szeretetből, alázattal történt. Teljesen szabadon adta oda az életét. Semmi sem akadályozta, hogy magának megtartsa. Ezért hiszem azt, hogy ha ma élne, akkor is ugyanúgy szent lenne, mert nem az idő, nem a kor, sem a helyzet vagy a hely az, ami több vagy kevesebb szentet terem… hanem az égő vágy, hogy szentté váljunk.

Amikor elbátortalanodom, amikor látom a testvéreim hibáit, rájövök, hogy egyikünk sem tökéletes, de mindannyian arra vagyunk meghíva, hogy szentek legyünk. Az utat valaki már megvilágította számunkra: Sára.

Ezért tudatában vagyok annak, hogy elérhetek bizonyos dolgokat, ismereteket, egyszóval mindent birtokolhatok… de nem ez a célom. Ahogyan ő, én is a odafenn valókra törekszem, ahogyan Szent Pál mondja, amit a moly nem rág meg. Ezeket a dolgokat, amelyeket kevés ember birtokol, szeretném elérni. Azokat, amelyek örök értékűek, amelyek nyomot hagynak azok szívében, akik előttünk jártak.


Könyv


ERDÉLYI RÓMAI KATOLIKUS LEVÉLTÁRAK 1–2.

Szögi László: A gyulafehérvári érseki levéltár és az erdélyi katolikus státus levéltára; Bernád Rita: A gyulafehérvári érseki levéltár és az erdélyi katolikus státus levéltára II.

„A gyulafehérvári levéltár az egész országnak egyik legdrágább tárháza, kincseskamrája" – így érvelt és rimánkodott segítségért a levéltár megmentése érdekében 1604-ben Szamosközy István levéltáros és történetíró. Szamosközy állítását (’az ország egyik legdrágább tárháza’) 400 év után is aláhúzhatjuk, természetesen – és teljes joggal – beleértve a Batthyaneumot is, hiszen a püspöki levéltár állományának igen értékes része oda került megőrzésre az idők folyamán.

Gyulafehérváron az ezeréves püspökség és a káptalan elsődleges feladata, a lelkek szolgálata mellett, az írás művelését és az írásos dokumentumok megőrzését is vállalta. Már a középkorban jelentős mennyiségű levéltári anyag halmozódott ott fel. Igaz, az olyan fajta pusztítások sem hiányoztak Erdély történelméből, amelyek nemcsak emberéletet érintettek, hanem szellemi életünk írásban rögzített dokumentációit is. A történelmünket befolyásoló, kincseinket porrá zúzó, kifejezetten Gyulafehérvárhoz kapcsolódó események ismert dátumai a következők: 1241: tatárpusztítás; 1277: szász betörés; 1565: szekularizáció; 1598: Báthori Zsigmond könyvégetéssel egybekötött, második távozása; 1601: Rácz György hajdúinak pusztítása; 1603: Székely Mózes pusztításai a jezsuiták zárdájában és könyvtárában; 1658: török–tatár pusztítás (az egyik legsúlyosabb); 1849: polgárháború; egy 1882-es törvény értelmében az iratanyag átszállítása az országos levéltárba; 1912-ben az iratanyag átköltöztetése a Batthyaneumba.

A püspöki és káptalani levéltárakat érintő fájó dátumok tehát erdélyi történelmünkből sem hiányoznak. Ám feltehetjük azt a kérdést is, hogy ennyi tragédia után milyen módon maradtak mégis meg az éppen a legkönnyebben pusztítható, égethető iratokkrjel Anélkül, hogy kimerítő választ adnánk, csupán egyetlen tényre koncentrálunk: azért maradhattak fenn, mert voltak gondoskodó kezek, áldozatot vállaló emberek, a szellemi értékeket becsülő papok, könyvtárosok, levéltárosok. A már említett Szamosközy István a 16. század végén (1594-től a gyulafehérvári káptalan levéltárosa), vagy a 18. század könyvszerető főpapjai, Batthyányi Ignác püspökkel az élen, és az ő megbízásából Mártonffi József előbb „librorum revisor", majd püspökutód, vagy Benkő Mihály kanonok (1786 táján). A 19. századból említhető Beke Antal kanonok, egyháztörténelem tanár (1838–1913), aki fájóan élte meg a püspöki és káptalani levéltár kiürítését 1882-ben és 1912-ben. A 20. század gondos archiválójának nevezhetjük Boros József (1883–1972) nagyprépostot. De ebbe a levéltárosi és könyvbaráti sorozatba állítható Szögi László profeszszor, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának főigazgatója és Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye Érseki és Káptalani Archívumának levéltárosa is. Az ismertetett kötetek kettejük felbecsülhetetlen munkáját dicsérik.

Bár sok minden elkallódott a hosszú évszázadok szellemi termékéből, mégis rengeteg értékes anyag maradt. Megjegyzendő, hogy mára az egyházi kezelésben lévő gyulafehérvári érseki levéltár és a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának épületében elhelyezett státusi levéltár a legszakszerűbben elrendezett formában áll a történészkutatók rendelkezésére. Az ezekben való gyors és célratörő keresést segítik Szögi professzor és Bernád Rita könyvei.

Közvetlenül az 1989-es fordulatot követően dr. Jakó Zsigmond egyetemi professzor, akadémikus – a könyvekért és a levéltári dokumentumokért annyira aggódó történészünk – kicsit számonkérő módon szegezte nekem a kérdéseket: Kutatható-e a gyulafehérvári Püspöki és Káptalani Levéltárkrjel Megtörtént-e az ott lévő iratanyag tudományos feldolgozásakrjel Bevallom, akkor még helyszűke miatt is nehezebben volt megközelíthető a gyulafehérvári levéltár, és a kutatók is sokat kellett időzzenek az indexekkel, míg a keresett dokumentumokat kézbe vehették. A közelmúltban viszont éppen Szögi László és Bernád Rita vezetésével történt igényes rendszerező munka, melyet kitűnően kiegészítenek az itt bemutatandó kötetek is. E szorgos kezeknek hála, úgy gondolom, mára már megfelelünk az igényes Jakó professzor elvárásainak is.

A rendezést követően viszonylag rövid idő alatt sikerült alapegységekbe (fond-csoportokba) beosztva pontosan kimutatni az általunk birtokolt hatalmas iratanyagot. Egyáltalán nem látványos és nem kellemes munkát takar ez a két kötet, hanem számok, nevek, címek, dobozok, dátumok pontos lejegyzését. Aprólékos és unalmas munka volt az, amit a szerzők végeztek, de annál nagyobb értékű, hiszen az „eredmény" jó eligazítással szolgál a tudós keresőknek. Ha hirtelen ütjük fel e könyveket, úgy tűnhet, hogy csak tudós történész kezébe illenek. Ám minden bizonnyal talál a maga számára érdekességeket a „laikus" szemlélő is, és nem kizárt, hogy felcsillan benne a kíváncsiság a levéltárakban fellelhető dokumentum(ok) tényleges megtekintésére és tanulmányozására. A könyvek külön értéke, hogy minden alapegységet megelőzően történelmi tájékoztatót nyújtanak, ezek valósággal bevezetnek abba a korszakba, amelyből a keresett dokumentum származik.

A szerzők munkáját mindenképpen elismerés illeti – olyan alapvető munkát végeztek ők, amelyre mások építhetnek. Óriás munkáját, melyre, ha a kis „törpe" feláll, messze ellát.

Ez a két kötet egyáltalán nem élvezetes olvasmányokat tartalmaz, a bennünk fellelhető adatok műfajilag nagyon messze állnak az esszék vagy elbeszélések szórakoztató világától, de a nyitott érdeklődők számára mégis érdekes valóságot tárnak fel. Nem tagadom, magam is több alkalommal belefeledkeztem a böngészésbe, és más munkámat félretéve lapozgattam őket, mert vonzottak a témákat összegző feljegyzések. S ha időm engedi, a megjelölt dobozokat azért fogom a polcról leemelni, hogy a levéltári anyagot eredetiben tanulmányozhassam. Hiszek benne, hogy mások is részesülnek majd ilyenfajta élményben és ezeket a könyveket átlapozva nagyobb bátorságot nyernek majd az igazságot jobban megközelítő, a történelmi valóságot elfogulatlanabbul feltáró eredeti dokumentumok tanulmányozásához.

Szögi László és Bernád Rita hangyaszorgalommal elvégzett munkája hiánypótló az erdélyi történelemtudomány számára. Ezért nemcsak gratulálok nekik, hanem köszönöm a levéltárak rendezése és e két, szép kivitelezésű kötet összeállítása és közreadása érdekében kifejtett értékes munkájukat.

(Gyulafehérvár – Budapest, 2006)

Marton József


TEMPFLI IMRE

„NE FÉLJ! EZENTÚL EMBERHALÁSZ LESZEL"

Lelkigyakorlat papoknak

Baráti gondolatok a könyv margójára

Tempfli Imre paptestvérem és barátom másfél évvel ezelőtt kért meg, hogy imáimban kérjem a Szentlélek kegyelmeit számára, mert nagy feladatra vállalkozott: lelkigyakorlatot készült tartani a pécsi egyházmegye főpásztora, Mayer Mihály püspök felkérésére. Időközben aztán többször is beszélgettünk, s elmondta, hogyan halad az előkészülettel. Ezek után természetes volt, hogy két paptestvéremmel, Starmüller Ferenccel és Melega Péterrel elkísértük Imrét Máriagyűdre. Ez egyben számunkra is kiváló alkalom volt a lelkigyakorlaton való részvételre.

Papi életünkben a lelkigyakorlatoknak különös fontossága és súlya van. Áldott alkalmak ezek, amikor a moderátor atya személyes irányítása mellett, a felkínált gondolatok segítségével újra átgondolhatjuk papi identitásunk alapvető kérdéseit. (Mindezek mellett Máriagyűdön sikerült kicsit ismerkednünk is a pécsi egyházmegye papjaival.)

Ennek a lelkigyakorlatnak az elmélkedései bizonyos szempontból eltértek a hagyományostól, mondhatnánk formabontóak voltak. A három nap beszédei Péter apostol személyiségének mélységeibe engedtek betekintést. Olykor már-már az volt az érzésem, a Mester most – ismételten – engem szólít meg: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel!"

„A Mesternek szüksége van Rád!" – talán ebben a felszólításban tudnám összefoglalni e lelkigyakorlat különlegességét és személyes jellegét. A három nap alatt ismételten visszatérő kérdés volt számomra: Van-e üzenete a térben és időben tőlem távol élt Péter apostolnakkrjel A választ együtt fogalmaztuk meg elmélkedéseinkkel. A moderátor atya segítségével felfedező utat tettünk, s végül Péter apostol a 21. század papja számára is élő személyiséggé vált. Górcső alá kerültek Péter gyöngeségei is. Ezeken a pontokon ismerhettem igazán magamra. Ám az olykor elbizonytalanodó és befolyásolható Péter felülemelkedett gyengeségein és hitetlenkedésein. Ebből erőt meríthettem és erőt meríthetek!

Minden gyengesége ellenére Péter örök példakép marad számunkra.

Az őszinte, hibáival bátran szembenéző ember példaképe. Agyonsztárolt világunkban Péter apostol személyes példája a viszonyítási pont. Minden kétséget kizáróan a mai papnak példaképnek és lelkesítő embernek kell lennie. Hadd álljon itt Imre atya egészen profán példája: „A legutóbbi futball-világbajnokság előtt az NSZK-ban nagy volt a letargia. A gazdasági életet pangás jellemezte… És akkor jött egy 41 éves stuttgarti fiatalember, Jürgen Klinsmann, aki két évvel azelőtt kezdte el a világbajnokságra való előkészületet. Eleinte minden tettét kritizálták. Csapata a harmadik helyet szerezte meg. De nem is ez volt a legnagyobb fegyvertény. Visszataláltak egészséges nemzeti öntudatukhoz, és az országban élő nemzetiségek egymásra találtak. Ennyit tud tenni egy lelkes ember – és csapata."

Nagyszerű lehetőségekkel bírunk. Teher vagy öröm számunkra a rendszeres igehirdetéskrjel – További értékes gondolatai a kimondott szó súlyáról, illetve a személyes példa varázsáról szóltak, ezekkel legfontosabb feladatainkra hívta fel figyelmünket Imre atya. Vasárnapról vasárnapra százak hallgatnak minket. Döbbenetes! „Nagyobb tömegbázisunk van, mint bármelyik politikai pártnak Magyarországon" – mondta. De mintha mégis megfeledkeznénk erről, ami egyben a hitelesség kérdését is előre vetíti…

A nagyszerű lelkigyakorlatos elmélkedésekből aztán könyv lett. De hogyan is történt ezkrjel Már a lelkigyakorlaton felfigyeltem rá, sokan kérték a beszédek másolatait. Először elektronikus formában küldözgettük egymásnak az elmélkedéseket, majd arra gondoltam, megkérem Imre barátomat, járuljon hozzá a szövegek könyv alakban történő megjelentetéséhez. Beleegyezett.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem mindazok segítségét, akikkel együtt bábáskodtunk e könyv születésénél. Gondolok itt elsőként Csirák Csaba barátomra, továbbá Ardai László Attilára, a szatmári egyházmegye általános helynökére. Izgalmas és örömteli időszak volt ez életünkben.

A könyv érdekessége és sajátossága, hogy illusztrációjául – egy kivételével – a szatmári egyházmegyében fellelhető Szent Péter-képek és -szobrok szolgálnak.

A kötet elmélkedéseit nagyon sok történettel fűszerezve olvashatjuk. Egyfajta silvarerumot tartunk kezünkben. Olyan történetek és szösszenetek ezek, melyeket másutt is nagy haszonnal forgathatunk, megkönnyítve az igehirdetésre történő készületünket. Másrészt az elmélkedéseken keresztül Imre atya több mint negyedszázados lelkipásztori munkája is kikristályosodik. Minden bizonnyal az ő papi identitása alakításában is meghatározó szerepe volt/van a példaképeknek és barátoknak. Úgy gondolom, ezzel a lelkigyakorlattal a földi életből eltávozott paptársainak is örök mementót akart állítani, ezért is szentelt külön oldalt ennek a mondatnak: „Elhunyt paptestvéreim és papbarátaim emlékére".

A könyv egyszerű borítójával csendesen jelzi: Itt vagyok. Végy kezedbe! Olvass! Elmélkedj! Remény szerint lelkiekben gazdagodsz.

(Szatmári Római Katolikus Püspökség, 2007)

Merlás Tibor


A MÉDIA ÉS A VATIKÁN. A társadalmi kommunikáció pápai tanácsának rövid története

A média és kommunikáció vatikáni „történelmének" első írott dokumentumai közt tartják számon azt az 1948. január 30-i protokolláris levelet, amely az 153.561-es számmal ellátva hagyta el az államtitkárságot, XII. Piusz pápa kézjegyét viselte, és elrendelte egy olyan bizottság létrehozását, amely a filmművészet vallásos és erkölcsi témákat feldolgozó termékeivel foglalkozik. E bizottság vezetője Martin John O’Connor püspök volt, tagjai: Maurizio Raffa a Szent Hivatal (a mostani Hittani Kongregáció elődje) részéről, Ferdinando Prosperi a nemzetközi katolikus filmszövetség részéről (ő lett az új bizottság első, ideiglenes titkára is), valamint két világi: Giacomo Ibert és a műépítész Ildo Avetta. Az első lépést több hasonló követte, az első bizottságot több hasonló, illetve a névváltoztatások sora az alakuló helyzet, a fejlődő médiaipar sodrában. Mindenesetre jóstehetséggel megáldott ember tudta volna megmondani azt az első bizottság tagjainak, akik a vatikáni Szent Károly téri kis szobácskában levő hivatalban gyűltek össze, milyen jövő előtt áll e kis komisszió, milyen szerepe lesz majd az egyház pasztorális és kulturális tevékenységében.

Már ez az első bizottság felismerte és megfogalmazta, hogy ahhoz, hogy pasztorális szempontból hatékonyan tudjanak dolgozni, szükség lenne a mozgóképipar egészének lehetőségeit és problémáit átlátni, s ennek jelentőségére a püspököket, papokat és minden világi krisztushívőt figyelmeztetni, hiszen e téren nagy lehetőségek nyílnak, amelyek segítségével társadalmi hatás érhető el, vagyis az új iparág apostolkodási terület és lehetőség. Segítségével egészen új területekre lehet behatolni, a krisztusi üzenet terjesztésére hasznosítani.

A Pápai Tudományos Akadémia 1953-ban szakértői találkozót rendezett, itt került szóba az audiovizuális média által felvetett új kérdések közt a nevelésé, valamint annak a hatásnak a vizsgálata, amelyet ez a fejlődő művészeti iparág az emberek lelki-szellemi életére gyakorol, s ezen belül az egyház szolgálatának új dimenziójáé is.

A pápai bizottság aktív részt vállalt a megfelelő katolikus szervezetek: az OCIC (Organisation Catholique Internationale du Cinéma, a katolikus filmesek szervezete), az UNDA (Association Catholique Internationale pour la Radio et la Télévision, a katolikus rádiósok és televíziósok szervezete) nemzetközi kongresszusainak előkészítésében annak érdekében, hogy megfelelő szakmai kapcsolatokat építsen ki nemzetközi szinten. XXIII. János pápa megválasztása után első ünnepélyes dokumentumát is e témának szentelte: a Boni pastoris kezdetű levelében a kis pápai bizottságot állandó szentszéki irodává nevezte ki 1959 februárjában.

Ezek után az előzmények után nem volt meglepő 1960-ban a Superno Dei nutu kezdetű levél, amely a pápai bizottságon belül egy, a sajtóügyekkel foglalkozó előkészítő titkárság létrehozását rendelte el – ez egyike volt a II. vatikáni zsinatot előkészítő tizenkét titkárságnak. Ennek a sajtóügyek kezelésével megbízott titkárságnak feladata kétéves létezése alatt volt a zsinat idején felvetődő és a sajtót érdeklő témákat azonosítani, a minden egyes területről, bizottságtól származó információkat egybedolgozva azt a nyilvánosságnak tálalni, hogy aztán a világsajtó híradásaiba kerüljön. Ekkortól kezdték az elavult és a valóságot már nem kifejező tömegtájékoztatás elnevezést a társadalmi kommunikáció szakkifejezéssel helyettesíteni, ezt használják azóta is e szakterület megnevezésére. Ekkortól foglalkoztatja az egyházi vezetést az a gondolat, hogy a világ fejlődésének megfelelő helyére sorolja be, és a leghatékonyabb módon építse be az örömhír terjesztésébe, az egyház megújuló missziójába a média s a kommunikáció legújabb eszközeit.

Bár sokan úgy gondolják, hogy a II. vatikáni zsinat e témával foglalkozó és 1963. december 4-én kihirdetett határozata,

az Inter mirifica, nem merészkedett elég messzire a kommunikációs eszközök egyházi használata vonatkozásában, de azt mindenki elismeri, hogy jelentős eredmény volt az, hogy külön dokumentum foglalkozott e területtel.

VI. Pál pápasága idején további lépések történtek. A zsinati sajtóbizottság (újra) megalakult és munkához látott. Feladatát, hogy az egyház, jelesül a zsinat és a világi sajtó kapcsolatait azonnali hatállyal megjavítsa, nagyszerű eredménnyel teljesítette is.

A zsinat végét meg se várva a pápa saját kezdeményezésére elkészült az In fructibus multis kezdetű levél, amelyben a zsinati sajtóbizottságot egy, a társadalmi kommunikációval foglalkozó pápai bizottsággá alakította át, ennek feladata volt a különféle médiaorgánumokkal, napi és más rendszerességű sajtókiadványok munkatársaival való folyamatos kapcsolattartás és minden, a katolikus egyházat és hitet érintő, a széles nyilvánosságot érdeklő kérdés mediatizálása. Az immár zsinat utáni jelleget öltő pápai bizottság tagjai közé olyan bíborosok és püspökök kerültek, akik saját országukban a társadalmi kommunikáció megbízottai voltak, ugyanakkor 36 egyházi és világi konzultort is választottak, akik a média pasztorális vagy professzionális használói.

A pápai bizottság állandó tagjai lettek a három nemzetközi katolikus médiabizottság, a már említett filmes (OCIP), a rádió-televíziós (UNDA) mellett az írott sajtót képviselő UCIP (Union Catholique Internationale de la Presse) elnökei. Az újonnan megszervezett bizottság első plenáris ülésén a pápa maga is részt vett, így fejezte ki érdeklődését e terület iránt, így érzékeltette az általa vezetett világegyháznak a média világa felé forduló figyelmét. A pápai bizottság egyik első feladata az volt, hogy a zsinati határozat nyomán készítsen el egy pasztorális instrukciót, amely a média és kommunikáció jelenkori tematikáját kimerítően és szakszerűen tárgyalja, megfelelő szempontokat kínálva minden részegyház számára a média használatára vonatkozóan. A hatalmas felelősséggel járó úttörő munka elvégzése hat évet vett igénybe, de eredménye figyelemre méltó: a Communio et progressio címet viseli és 1971-ben tették közzé.

A személyi változások a pápai bizottság élén nem érintették a munkát: kialakult a rendszere annak, ahogyan a vatikáni testület a világ kiemelkedő film- és műsorgyártó központjaival kiépítette és ápolja a kapcsolatot, ahogy a hírközlő szervekkel az információcserét fenntartja, s a világ minden táján az egyes országok püspökeit, püspöki karait arra hívta meg, hogy az egyetemesen érvényes instrukció alapján saját országuk, egyházmegyéjük vonatkozásában a médiakapcsolatok, a médiaapostolság intézményeit megalakítsák.

A médiára fordított vatikáni figyelem jele volt, hogy az 1975-ös szentév alkalmával a hívők és nem hívők milliói (és nem csupán a néhány ezer szerencsés zarándok) élőben láthatták világszerte a szent kapu kinyitását! Nekünk ez már szinte természetes, és nem is gondolunk arra, mikor, hogyan kezdődtek e közvetítések, hogy ez valamikor nemcsak, hogy megszokott nem volt, de esetleg még vita is volt akörül, szabad-e az egyházi belügyeket a külső szemek elé tárni… Megszoktuk, hogy a nagypénteki keresztutat (sokszor a kényelmes karosszékből) a rómaiakkal együtt követjük végig, közelről látva, ahogy a pápa maga is járja a golgotaira emlékező keresztutat a Colosseumban. Ma már olyan természetes az Urbi et orbi áldás közvetítése, hogy meg se hallgatjuk, ha elmulasztjuk, se baj, majd lesz jövőre.

1978 rendkívüli év volt a Vatikán s ezen belül a vatikáni sajtóiroda számára: rendkívüli – a világsajtót is intenzíven foglalkoztató események sora következett: meghalt VI. Pál, Albino Luciani velencei pátriárka I. János Pál néven pápa lett, majd 33 nap múlva az új pápa is meghalt, következett egy újabb konklávé, s sok száz év után nem olasz, hanem lengyel bíborost, Karol Wojtylát választották pápának… II. János Pállal a vatikáni sajtótörténet legújabb korszaka kezdődött, hiszen ő nemcsak figyelmével tüntette ki a társadalmi kommunikációval foglalkozó bizottságot, nemcsak tudta és értékelte a média helyét-szerepét, de maga is olyan intenzitással és karizmával, ugyanakkor intuitíve és tudatosan élt a média eszközeivel, hogy egyedül nagyobb hatást ért el, mint több sajtókonszern együttes erőfeszítéssel.

II. János Pál pápa alakította az addigi bizottságot pápai tanáccsá 1989. március 1-jétől, azóta tehát a római Kúria többi hivatalával egyenrangú és teljes jogú intézmény ez is. A bizottság tanáccsá alakulását elrendelő irat 169. pontja megfogalmazza a hivatal feladatait, köztük azt is, hogy a hivatal „foglalkozik a társadalmi kommunikáció eszközeit érintő kérdésekkel úgy, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével is a megváltás üzenete terjedhessen és az emberi haladás ügye a civilizáció és erkölcsi növekedés terjedését szolgálja". (bm)


Czigány György

A TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ LÍRÁJA

Sunt lacrimae rerum… és van lírája a rádiónak, televíziónak, ám nem csak abban az értelemben, hogy roppant erejű-hatású technikai eszközökként időnként versek, drámák hordozói ők! Elvontabban, de minden rétegükben, heterogén formáikban is jelen van a lírai elem. Háttérként, hangulatként: képek és gondolatok lelki kicsengésében. Bemondók, színészek, kommentátorok, riporterek és vendégeik tekintetében, rejteztető gesztusában, féken tartott szavaiban, a kimondatlanban, a kimondhatatlanban. Az élő adások tehetetlen őszinteségében, amikor idő és jelenlét szorításában nincs mód megfontolt mérlegelésre; szólunk, fogalmazunk, szavaink magukkal rántanak váratlanul megszülető gondolatokat, valamiféle lejtő irama szolgáltat ki véletleneknek. E kiszolgáltatott helyzet őszintének látszhat, kényszere lehet épp felszabadító, de hordozza-e mindig igazságunkat, valódi mondanivalónkatkrjel Az élő adásban: az élet mindenkori szép kockázata van jelen.

Vissza az alapmotívumhoz! Tömegkommunikáció és líra: föltűnő ellentét feszül e fogalmak között. Széles, hatalmas, milliókat bűvölő képi és hangi ráhatás, bizonyos korokban és országokban nagyhatalmi értelemben, de a magántévék és rádiók sokszólamúságában is nagyhatalmú módon! Ugyanekkor e tömegeket szuggeráló erő a maga műfajában családias és intim jellegű; furcsa ellentmondásként úgy működik, mint a zene ágazatai közt a kamarazene, valóban szobazeneként, hiszen szűk, bensőségesen személyes a befogadás helyszíne, módja. Egy szoba, magányos sarok, vagy a világtól rohantában is elkülönített terű gépkocsi zártsága jellemzi ezt a befogadást! Egy-két emberhez, egy-egy családhoz: kevesekhez szól a rádió és a tévé. Ez a személyesség azonban csak megnöveli hatását. S megnöveli a mikrofon, kamera előtt megszólaló személyiségek felelősségét.

Fontosnak tartom a riporteri tevékenységben is a mértéktartást. Hogy megőrizzük tartózkodásunkat a csábítónak tetsző kuriózumokkal, a szenzációkkal szemben. Közhelyként parabolája a trükkökkel operáló, mesterkélt szellemű tömegkommunikációs gyakorlatnak a következő anekdota. Egy amerikai édesanya utazik a vonaton gyönyörű, kétéves kislányával. Útitársai nem győzik dicsérni a gyermeket elragadtatásukban, hogy milyen szép! Mire az édesanya legyint.

Á, ez semmi, látnák csak a fényképét! Lám, a rádiók és tévék „showmanjei" sem a valóságot, az igazit mutatják föl, hanem a receptjük szerinti művit, az üzletiesen vonzót, a slágerízlés és a komfortos érzelmek reflexeire hagyatkozva.

Sorsom a rádióban és televízióban 36 esztendeje immár: rendhagyó lehetősége a költői működésnek. Nem úgy, hogy verseim, írásaim sugárzását valósítottam volna meg (ez is előfordul időnkint), hanem, hogy riporteri tevékenységemnek működtető forrása a líra volt, mert engem itt is a költői kifejezés vágya, az író mindenkori kíváncsisága inspirált. Egy vak kislány, öreg paraszt, híres író, ünnepi hangverseny, az élet adta alaphelyzetek mind különös és egyszeri alkalmai a lét egy-egy veszendőbe indult pillanatának; s mégis a sugárzás, a megmutatás által valamiképp megőrizhetően, felmutathatóan! És ezáltal talán néha megindító módon…

Mindig is – alkati eleve elrendelésselkrjel – költő, író akartam lenni. 1946 őszén (túl tizenötödik életévemen) ez szinte sikerülni látszott… Részt vettem a Zászlónk novellapályázatán s az első díjat nyertem el, amelyet a Gellérthegy déli lejtőjén, az ünnepi, szabadtéri szentmise után Mindszenty József hercegprímástól vehettem át. De mire érettebb ifjúkorom írásaival elkészültem, besötétedett… Nem volt hol publikálni, de volt fordulat éve. Legközelebb a hatvanas években (már zongoraművészi tanulmányok után, már a rádióban lassan nevet szerző szerkesztőként) jelentethettem meg írásaimat a Jelenkorban Tüskés Tibor, a Kortársban Király István jóvoltából. Majd Rónay György közölte verseimet, novelláimat éveken át a Vigíliában, s Horváth Béla a Látóhatárban. Később megjelentek a kötetek is.

Mégis, napi működésem területe a rádió és a tévé lehetett igazán. Az írói látásmód itt keresett utat magának az aktuális feladatok sodrában. Gyakran igen áttételesen, s néha közvetlenül is. A hatvanas években Mándy-novellák részleteit csempésztük be a zenei műsorok témái közé, interjú- és filmzene-epizódokkal hitelesítve a szépirodalmat e más rendeltetésű műsorosztályon… Hiszen akkor az irodalmi szerkesztőségek még nem közöltek Mándy-írásokat. Vagy Pilinszky-verset. Mi igen: a költő például elmagyarázta (némileg didaktikus álarcban) a maga Bach-zene élményeit, s közben megszólalhatott egy-egy (akkor még csak kevesek által ismert) Pilinszky-költemény is.

Létrejöhetett néhány, még ma is élő műsorfajta. A házimuzsika, mely a hangversenyterem „fennen-elzárt" ünnepi mivoltát változtatta át családias otthonná, ahol a muzsikáló művészek szabadon beszélgetnek is: zenéről, időjárásról, bármiről, ahogy az élő adásnak a „természetest" provokáló hangulata hozza. Ezekben a kamarazenei adásokban mindig jelen volt a költő is verseivel. Weöres, Kormos, Jékely, Rónay, Pilinszky – megdöbbentő, hogy hangfelvételeik már egy szellemi kincstár, egy hangzó múzeum értékei. A százezreknek szóló rétegműsor helyszínei, mindig úgy képzeltük: „összenyitható" valamiféle közös ajtóval, azzal a szobával, ahol hallgatnak minket. A stúdió ajtaja egy-egy család otthonába nyílik. Akár tanyán, lakótelepen, falusi házban. Íme a múlt századoknak nemes főúri mulatsága; a kastélyok zenéje bárkié lehet. Ez a tömegkommunikáció (az ártalmakat és veszélyeket hordozó média) nagy lehetősége. A benne jelenlévő minőség kísérlete, s szelíd, türelmes csatája, az ugyancsak benne rejlő nemtelen hatásokkal szemben.

S mindennek kevés köze lehet a didaktikához. A jó műsor nem tanítani akar, de fölfedezni és fölfedeztetni valami szépet, fontosat. Ottliktól s az általa idézett Kosztolányitól jól tudjuk: az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással, mint tettel, megértse. Tehát nem tanítómester a költő, s a jó rádió- vagy tévéműsor készítője is feledje el a közművelői (hitoktatói) szándékot az élmény hevében, melybe a hallgatót, nézőt személyes, szenvedélyes örömével be akarja avatni. Hogy elmondja Jézus történetének létünk értelmét megvilágító epizódját, hogy elújságolja: van Mozart!

A riporter élménye: a beszélgetőtárs. Illyés, Borsos, Cs. Szabó: természetesen! De a játszótárs is az Astoria halljában, egy makacsul vidám komolyzenei vetélkedő tíz percében! Egy kisdiákkrjel Egy munkásemberkrjel És Pilinszky. Tőle, együtt a hallgatókkal, milyen élményt nyertünkkrjel Mit tapasztalhattunk megkrjel Nos, a tragikus alkatú költő szomorúságában az örömre való képesség nagyságát.

Mit tehet egy verskrjel Megváltoztatja talán az életünket. De valószínűbb, hogy nem. Főleg nem mérhetően. Mit tehet egy rádió-tévé műsorkrjel Információkat adkrjel Adhat, az inflálódásig. De bármi minőség, a gépi eszközök milliószoros sokszorosításában is intim marad és egyedi, s mint maga a vers, mindig ad valami mást is. Például „soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának."

És serkenti a művekben való – szellemileg cselekvő – jelenlétet. Németh László jól tudta: a termelés gazdagsága furcsa ellentmondásban van az asszimiláció restségével… Pedig a művekkel együtt kell élnünk. Ne várjunk tőlük – morálisnak nevezhető erőfeszítés mellőzésével – valamiféle könnyű, lelki szórakoztatást. Létünk titkait sejtik: ebben részt venni szeretetünkkel: észrevétlen szerez mélységes örömöket.

S mit adhat a játékkrjel Ki nyer makrjel – Szó, zene, kép; verseny és vetélkedő… Talán ismereteket adnak. Ami kíváncsivá tehet valakit: ki ez a Mozartkrjel Miért szép Bartókkrjel Mit akar a zeneű

Miért fontos egy ilyen „közművelői" játékkrjel Nem elsősorban pedagógiai mellékhatásai miatt. Hanem, mert a zenével,

a játék élő dramaturgiájával beavatkozik a valóságba, az életet provokálja. Derűsen, humánusan. Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága – írta Ottlik Géza 39-ben, a Drugeth-legendában… Szigorával, szabályaival, sportszerűségével bizonyos erkölcsi kényességet teremt a játék (teszi hozzá Ottlik évtizedek múlva), értelem van benne, világosság, tiszták és igazságosak a szabályai, s a kockázat arányban áll a várható nyereséggel. Ami az élet egyéb területein alig remélhető… A mi játékunk a remekművekhez vonzó hűség lehetőségeit keresi, és igyekszik megajándékozni hallgatóit a kíváncsiságot és vágyat ébresztő dallamtöredékekkel. Nyíltsága révén pedig sorsokat világít meg egy-egy (gyakran feledhetetlen) pillanatban. Itt és így ismertem meg Weber bácsit, aki 92 esztendős korában is velünk volt még az Astoria halljában. Amint felismerte a megszólaló zenét, gyermeki, fékezhetetlen örömében szinte belekapaszkodva a mikrofon kábelébe húzta magához a kérdezőt… A húsz év körüli postakihordó fiatalembert is itt fedeztük fel, aki jó válaszaival talán még a táskájában rejlőknél is fontosabb üzeneteket közvetített évek során át. S hogy zenetanulás nélkül is együtt lehet élni a remekművekkel – erre is találtam példát.

A Pécelen élő vasesztergályos, aki maga küzdött meg az örömszerző, s az emberi teljességhez nélkülözhetetlen nehéz zenével! Lemezgyűjteményében: Bartók és Sztravinszkij! Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Bartók hegedűversenyéről éppoly természetességgel, hozzáértéssel beszélt, mint – egyik hozzánk írt levelében – Yehudi Menuhin. A zenei készség fejlesztésének virtuóz módszereitől távol, kottaismeret hiányában csupán a figyelem és a zene szeretetének természetes, szinte morális ereje hozta létre ezt a tüneményes eredményt.

Azt hisszük, a játék nem csak a zenét mutatja fel. A megszólalók félmondataiból bánatok, vágyak, kis örömök szólnak – sorsok nyilatkoznak meg a maguk villanásnyi, szemérmes, merészen nyílt szerepében – s persze, hogy bennünk Kosztolányi sorai gyakran felötlenek: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,/ Akarsz-e mindig, mindig játszani,/ Nagyon komolyan az asztalfőre ülni,/ Gyöngyöt dobálni, semminek örülni,/ Akarsz-e játszani mindent, mi élet"

Ez mind a tömegkommunikáció lírai vetületei körébe tartozik.

Illyés használni akart írásaival, ez a nemes elszántság teremtette meg nála a szépség (szemérmesen) tudomásul sem vett adományait. Weöres a falaknak írta verseit, ahogy jólesett, s közben eszébe nem jutott, hogy a társadalomra, az emberekre tudatosan hasson velük. Tetszésre egyikük sem vágyott: heves együttérzésre, döbbent elutasításra azonban mind a ketten, s a maguk ellentétes esztétikai látásmódjával azonos módon hívták ki mások indulatait…

Mostanában vallásos műsorok is megjelennek a képernyőn. Benső meggyőződésből, élményből fakadó szavuk sokakat fog megérinteni, azt remélem.

A megszólaló személyiség és hallgatója, nézője közé nem is kell a riporter. Hagyni kell a félig hangos, reális, másfelől pedig a néma és gondolati dialógust magától létrejönni.

Ehhez s minden egyébhez kameraként eszköz (a költő) a riporter. Ez utóbbi végül is mit csinálű

Néha – úgy látszhat – csak mikrofonállvány. Tartja a mikrofont, nem csinál semmit. Persze, mégis: hallgat… és figyel.

Máskor katalizátor. Lélekbúvári módszerek vidám hadbaállításával, kedvesen félresöpörve a közhelyeket, igaz kapcsolatot teremt a nyilatkozó és a közönsége közt.

És néha költőként sűrít: köznapi tények fölött megmutatja a képzelet valóságát, s légkört teremt egy-egy pillanat számára, amely már a másképp el nem mondható küszöbére visz.

Tévé: tömeghatás – ez a tömegek médiája! Sokmilliós sokszorosításban bódít operettérzelmekkel és kápráztat klippel, reklámmal. De fölmutat remekműveket, értékeket és másként meg nem látható tájakat, városokat. Összehoz a világ nagy művészeivel, híres politikusaival, legszebb színésznőivel és leggonoszabb zsarnokaival. ő maga is zsarnoknak látszik: csendünkkel, figyelmünkkel, életünk drága perceivel eteti magát. Hírizgalom, napi eseménymontázs: egymásnak ellentmondó szólamok feszültségéből szerkesztett képzeletvilág a képernyőé! Átélhetetlen tragédiák képsoraival ingerli szívünket.

A tömegeké a képernyő, és mégis, ellentmondásosan családias, bensőséges is, szobazene, kamarazeneként, hiszen általában egy valakihez, vagy egy-két emberhez szól otthonainkban, portásfülkében, kórházfolyosón, szállodahallban… Személyes és intim a tévé műfaja. Tele különös lehetőségekkel…

Mi mindig szívesen néztük otthon a focit. Néztük gyermekeimmel éveken át, míg egyszer elhatároztuk: kimegyünk a helyszínre, a Népstadionba meccset nézni – elég a képernyőből! Furcsa élmény ért. Az a játék odalenn mintha némafilm volna: túl csendes, távoli. Hiányzott a kamerák közeli együttmozgása a kiugró játékossal, a lépésnyi távolságból látható arcok sora a szemekben szikrázó indulatokkal. És hiányzott Vitray Tamás kedves monotóniája, bírálva tájékoztató iróniája, izgalma, derűje. A személyes hangba sűrített játék teljessége. Az ott messze lenn a pályán nem volt az igazi játék. Megértettem, hogy számomra már csak képernyőn át sugárzott meccs tetszik valóságosnak.

Más példa. Bérház udvara, homálya a képernyőn. Minden szürke. Valaki járkál

a folyosón. Talán Mándy Iván az. Egy szó el nem hangzik ebben a képekkel írt tévéetűdben. Mégis igazi Mándy-novella.

A lépcsőház itt-ott betört felső ablakain valami reménytelen fény szeretne betörni. Lépcsők, cipők, léptek és verklizene. Gang, iszonyú hosszú, rozsdás és szomorú korláttal. Aztán szakadt, foszlott mozi. Átépítés alatt. Senki nem építkezik természetesen. Áll minden: málló vakolat csupán, elhagyatott oszlopok, letépett, poros plakátok. És Mándy részvétlenül józan, figyelmes tekintete. Nézelődik, meg-megindul, ácsorog. Nyilván nem érdemes. Mégis, úgy látszik, vár valamire.

És ennek egyik testvérepizódja! Ottlik Géza a kamera előtt. Hát jó, ott ül előtte készségesen és csalódottan. Legyint valamire. Mégis, az ő tagadása valamiképp biztatás számomra és megörvendeztet. Mert beavat a felfedezésbe, bárha közelgő végítéletet nevezne is néven! Van Goghot se kell idézni ehhez, hogy mi a művészet lényege. Nyugalom a katasztrófábankrjel Ottlik rezzenéstelenül tűri arcán a technika fényeit, sugárzását. Egy másodpercre sem zavarja meg napi létét a kamera, a stáb nyüzsgése, művi munkája. A tévéizgalom ugyanis kutyafüle a létizgalomhoz képest, melyről mindenkor írt s írni akar. Annyira, hogy az öregkort s a betegséget is megveti: szellemének gyermekien okos és kamaszkorian friss szenvedélyében.

S ha a képernyő képes őt így megmutatni, akkor eme szótlan portrépillanat miatt érdemes a tévét végül megszeretnünk.

Vázlat a titok természetéről

Slágerek szólnak a szerelem, az élet titkairól. Naponta emlegetjük az orvosi titok, a gyónási titok fogalmát, s hallunk hadititokról, titkos rendőrségről, hivatali titokról. És érdekes előadásokat a természet titkairól; mágusok, bűvészek, meg a művészet, egy-egy remekmű titkairól.

Életünk valóban tele van titkokkal. Ismeretlen a jövő, s csak igen tökéletlenül, töredékeiben tárható fel a múlt is. Saját emberi létezésünknek szinte csak jelene van: a „biztos" múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb… „Micsoda titok van az első sejtekben, amelyeket valamikor lelkünk lehelete emelt föl magasabbrendű életre!" Igen, titokba torkollanak

a filozófiák alapkérdései.

A társadalom titkait tudatos erkölcsi, vagy anyagi-politikai megfontolás hozza létre; ezek mesterséges titkok. A természet titkai már igaziak, de gyakran ideiglenesnek bizonyulnak. A tudomány fokozatosan „fényt derít" e titkokra, s az ismeretlen valóság fantasztikuma a tudás józanságával szelídül meg: racionalizálódik.

Végül vannak titkok, amelyekkel szemben tehetetlen a tudomány, pontosabban nincs és nem lehet dolga velük. Annál személyesebben kapcsolódik az egyes ember hozzájuk. Az ilyen Titok követelmény és lehetőség, fölzaklató kérdés és remélt végleges válasz módján van jelen életünkben.

Nem a csodák, a jelenések titkairól szólunk most. Nem az áttételes módon kapott üzenetek titkairól, bármily tisztelettel is gondoljunk Lourdes-ra, Fatimára, vagy akár Medzsugorjéra… De ha úgy tetszik: a rózsafüzér titkainak és létezésünk, a halál és föltámadás titkának természete késztet gyors s bizonyára gyarlón egyszerűsítő meditációra.

A szentmisében hangzik el az átváltoztatás után: íme, hitünk szent titka! Ez a titok rejtelem, de nem elrejteni akar előlünk valamit, nem elfüggönyöz, hanem föltár, kinyilvánít. Ez a titok nem információhiány, hanem épp az ellenkezője! Lényegére nem a tudomány derít fényt, mert maga a titok a fényforrás. Talán el is vakítja szemünket: a „misztikus homály" azonban a mi (gyakran primitív) élményünk terméke, s nem e titok természete.

A tudomány titkainak megoldása praktikus út, amely a hit titkait nem segít megoldani. Hogy van-e értelmes élet a világmindenségben a Földön kívül isű

Ez ideig tartó titok, s talán nemsokára megszületik rá a tudomány válasza. Hitünk titka más: nem valaminek a hiánya, például ismeretnek, tudásnak, hanem nagyszerű többlet: a színről színre látásnak misztikus előlegezése. Nincs köze a rejtelmeshez, a homályhoz: annál inkább vezet a praktikus lét küszöbén túli világossághoz. A tudományos kutatás aligha visz közelebb a lét értelmének megfejtéséhez, viszont aki a hit titkaiban képes élni, abban a lényeg nyilvánul meg: számára nincs „közelebb" és „távolibb" – csak az általa, vele, benne misztériuma. Hitünk titka a komfort vágyait nem oldja meg, de válasz létezésünk kínzó, személyes drámájára.

Képzeletünk, mely csodálatos erő lehet a művészetekben, rendre megszégyenül a napi létezés gyakorlati dolgaival szemben. A percek múlva bekövetkező banális esemény, melyhez hasonlót ezerszer megéltünk már: kitalálhatatlan. Ezer részletében más, mint ahogy elképzelni akartuk: a valóságnak nézői, szereplői, de nem rendezői vagyunk. Filmünket ismeretlen erő alakítja…

A művészet kreatív tette: parányi, ám valódi anyaga és eleme, mozgató részecskéje a Teremtésnek. A művészet is titokból fakadó cselekedet: saját törvényei szerint rendezett léte a képzeletnek – szellemi minőség, személyes és egyetemes mondanivalóval. Mit is tesz például az írókrjel Ottlik Géza szerint: elölről kezdi a világot.

Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat.

Hitünk titkai is – látszólag – hallgatnak. Mi pedig várunk, várakozunk jelenlétük ragyogásában.

Pedig ugye, mit sem sejtünk a halálról. Moody divatos könyvében halálon túli sejtelmekről: fényről, melegségről van szó. Az újraélesztettek talán túlvilági impresszióiról… De a minket váró fényesség és személyes hang ismerősebb kell, hogy legyen a gyerekkori nyári napsütésnél és édesanyánk szavánál!

A Titok nem információhiány: misztikus ajándék. A bensőséges és mélységes szeretet józan csodája. Mosoly. Olyasféle, amiről Chesterton ír Jézusról szólva. „ő naponkint megmutatta arcán a könnyeket, midőn a távolból szülővárosa felé tekintett. Valamit mégis rejtegetett. Komoly übermenschek és császári diplomaták szoktak büszkék lenni arra, hogy megfékezik haragjukat. ő sohase fékezte haragját. Lelökte a pénzváltók asztalát a templom főlépcsőjére és megkérdezte az embereket, hogy hogyan akarják lelküket a kárhozattól megmenteni. Valamit mégis rejtegetett; volt e rettenthetetlen személyiségben mégis valami, amit félénkségnek nevezhetünk. Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn felment a hegyre imádkozni. Volt valami, amit hirtelen hallgatással, vagy viharos elzárkózással takart. Volt valami, amit megmutatni még az Istennek is nagy feladat volt, midőn köztünk járt a földön. Úgy tartom, lelkének derűje volt az."

Titok, igazi elementáris titok, mely nem igényel magyarázatot, csak a benne való részesülés vágyát, az, amelyről Simoné Weil írt: „A teremtés Isten részéről nem önkiáradás, hanem a visszahúzódás cselekedete, a lemondásé. Isten és minden teremtmény: kevesebb, mint Isten egyedül. Isten megtagadta magát a mi javunkra, hogy lehetőséget adjon: mi is tagadjuk meg magunkat érte. A válasz, a viszonzás – mely tőlünk függ – igazolása a teremtő aktus esztelen szeretetének."

E szavak „filozófiai frivolitásában" mélységes áhítat van. De végtére is, a Titok: megszentelt intimitás. Mint a testi szerelem szemérmes communiója, legszemélyesebb találkozása két létezőnek. A Teremtő és a teremtmény titka a szeretet. Mely egyesülni, egyesíteni akar – mindörökre


VALLÁSI ÚJSÁGÍRÓKÉNT NYUGAT-EURÓPÁBAN. Kristine Pommert a „nagy" kérdésekről beszél

Néhány évvel ezelőtt Brüsszelben voltam egy iskolai kiránduláson a Londoni Imperial College végzőseivel. Egy sikeres jogász érdeklődött a foglalkozásom felől. – Ön a BBC-világhíradónál dolgozik – mondta. – És milyen programot vezetkrjel – Vallási programot vezetek – volt a válaszom. Ezen meghökkent. – Ja, ez a közlés egy kicsit társalgásmegállító, nemdekrjel – Az volt. Egész közös utazásunk alatt annyit szólt hozzám, amikor reggelenként köszöntött: „És hogy van a pápaű"

A reakciója tipikus volt, és ez megvilágítja a témámat is – a vallási újságíróra nem úgy tekintenek, mint aki csodálatos karrier előtt áll. Amikor az újságírók találkoznak, ismerkednek, e foglalkozási ág megnevezése után megszokott az elnéző mosoly vagy a nyílt lenézés azon kollégák részéről, akiknek szükségtelen is elmagyarázni a szunnita és siíta iszlám közötti különbséget, Jézus születésének mondanivalóját bibliai értelmezésben. A vallási újságíró olyan kívülálló, aki reménytelen buzgalommal oldalazva halad azok között, akik úgy gondolják, hogy a BBC valami olyat csinál, ami használható, és aki igyekszik eltűnni, hogy neki ne kelljen megmondania, hogy ő a vallással foglalkozik. Karriert csináltamkrjel Nem igazán, mert nekem a munka végtelenül ösztönző és kihívó módon kiszélesítette a horizontomat, amit a politikai újságírás nem mindig tud megtenni.

Néha megkérdezik, miért is vagyok elsősorban vallási újságíró – ezt a kérdést legtöbbször Nagy-Britanniában és Nyugat-Európában teszik fel nekem. Természetesen rögtön mondják is: időnként mindenki elmegy templomba, és vannak napok, amikor vallásos is. De miért kell az érdeklődést felkelteni az adásban ez irántű

A felszínen ismerik az adatokat. Egészen nyilvánvaló, hogy a szervezett vallásosság hanyatlóban van Angliában. Az 1990-es évektől az angliai egyházak iránti figyelem 22 százalékkal esett vissza és 10 emberből kevesebb, mint egy jár rendszeresen templomba. Maga az egyház is kijelentette, hogy ez a tendencia folytatódik, míg a 40-es években telve voltak a padok a templomban. Három évvel ezelőtt az egyházat sokkolta az az előrejelzés, hogy 2002-ben Angliában több muzulmán hívő lesz, mint keresztény templomba járó.

Számos európai országban ez a kép az egyházról még ennél is sötétebb. Svédországban a lakosságnak csak a 40 százaléka mondja, hogy hisz Istenben, és az olyan helyen, mint Kelet-Németország, ahol az állami ateizmus uralkodott, számos ember olyan távol került a vallástól, hogy bizonyos kérdéseket már meg sem ért. Drezdában vagy Lipcsében arra a kérdésre, hogy vallásos-e, egy tinédzsertől valami efféle választ lehet kapni: „Nem tudom – Én normális vagyok".

Ezzel a tendenciával a fejükben a 1960-as években a szociológusok megjósolták, hogy az ipari társadalom elkerülhetetlen melléktermékeként a vallás peremre fog kerülni. De míg ez a teória igazolódni látszik Európában, mégsem lett jellemző a világ egészére. A vallás a világban továbbra is központi szerepet játszik, elegendő csak felütni a napilapokat, belenézni a nemzetközi hírekbe. A napi hírekben a világhíradó híreinek fő címeiben egyik központi téma a vallás. Például: „Az izraeli rendőrség a palesztin tüntetőkkel csap össze a jeruzsálemi templomhegyen, amely a muzlimoknak is Szent hegye (Haram al–Sharif), ahol a zsidó csoport megkísérelte szimbolikusan lerakni az új templom alapkövét." A vallás sajnos kulcsszerepet játszik a legtöbb nemzetközi konfliktusban Közép-Keleten India és Pakisztán között, a Balkánon és még számos részén a világnak. Ugyanakkor a kiengesztelődés és a béke ereje is számos régióban mutatkozik – a vallási csoportok a színfalak mögött Kyotóban óriási munkát folytattak a globális háború elkerülése érdekében. És a háttérben a vallás tényei kulcsszerepet játszanak nagyon sok ember személyes életében. Annak a megformálásában, hogy miként is élje életét, hogyan viszonyuljon másokhoz, mi az, ami életének értelmet ad. Ennek bizonyítására egy halom levelet és e-mailt kapunk különösen Afrikából, a vallási állhatatosság megannyi jeleként, amely engem mint európait meghökkent. Mások arról beszélnek, arra szomjaznak, hogy átadják a maguk hitét másoknak. Ez az oka annak, hogy a vallási programnak kulcsszerepet kellene játszani abban, hogy az embereket humánusabbá tegye.

A BBC-világhíradót angolul kb. 40 millió ember hallgatja rendszeresen a világon. Különösen nagy a hallgatóságunk Nyugat-Afrikában, Dél- és Délkelet-Ázsiában. Ami azt jelenti, hogy a hallgatók profilja abnormálisan széles – hallgatóink számtalan keresztény egyházból kerülnek ki, vannak köztük muzulmánok, hinduk, síiták, zsidók, sokfélék. Kiszolgálni ezt az igen különböző hallgatóságot, amelyet röviden csak többféle hitűnek nevezek, szinte lehetetlen. A célunk, hogy a legnagyobb vallásoknak híreit, életét tükrözzük, olyan műsoridőben, amikor legtöbben hallgathatják, megközelítésmódunk pedig mindig részrehajlás nélküli, a zsurnalisztika szabályai szerinti megközelítést alkalmazunk. Más szavakkal, mi nem mondjuk azt, hogy az egyik vallás igazabb, mint a másik, egyik felette áll a másiknak. Mi nem azért vagyunk, hogy térítsünk, hogy a világot kereszténnyé tegyük vagy valamilyen más hitűvé, ez nem lehet és nem is lesz a mi feladatunk. Mindenkit tisztességesen és részrehajlás nélkül kell meghallgatni, időt adni neki, a híreinek.

Néhányan úgy látják, hogy ez probléma, rendszeresen kapunk leveleket és e-maileket keresztény nézőktől, akik evangéliumi részleteket szeretnének hallani minden vasárnap, és igen zavarja őket, hogy egyre gyakrabban az iszlámra vagy a hinduizmusra, vagy a sinto vallásra utaló dolgokat kell hallaniuk. Nyilván, nem akarunk elidegeníteni a keresztény meggyőződéstől és hitvallástól, ezért fontosnak tartjuk felvenni a programba azt, ami hitet is ad, és ami felkelti valakinek az érdeklődését a vallás, vallásosság iránt. De mi minden hallgatónkat komolyan akarunk venni, és éppen ezért csak a „multi-vallásos" megoldás számunkra az egyedül járható út.

Hadd összegezzem röviden, mit is ajánlunk mi, a BBC. A négyhetes programban mi kétszer tényeket közvetítünk, egyszer Reporting Religion (Vallás híradó) címen hetes forgásban ad vallási híreket az egész világról, a másik műsor a Focus on Faith (Központban a hit), amely egy-egy vallási, politikai, szociális vagy etikai kérdést vizsgál vallási megközelítésben. Van egy heti evangéliumi programunk: In Praise of God (Isten dicsérete), amelyet már említettem, történetileg ez utóbbi kizárólag keresztény

volt, most viszont változó lett, és azt keressük, hogy ennek új formát adjunk, hiszen hindu templomból vagy muzulmán mecsetből nem lehet úgy közvetíteni, mint a keresztény liturgiáról. Ebben a vonatkozásban mi inkább stúdióra alkalmazott meditációt vagy vallási drámát közvetítünk. Végül

van még két standard műsorunk: a Heart and Soul (Szív és lélek), amely személyes tanúságtételeket vagy lelki programokat közvetít, ezt a legtágabb értelemben elgondolva, és a Patterns of Faith (Hit-minták), amely a hit kulturális kifejeződésével foglalkozik. Tekintélyes a megjelenésünk a Word Service website oldalán, ahol a heti programok egyre gyakrabban elérhetők, s ahol speciális website-ja van a legnagyobb vallások írott és hallható anyagának.

Azok számára, akik soha nem hallottak programjainkról (akik biztosan nincsenek sokan), hadd mondjak egy példát programjaink egyikéről. A Focus on Faith (Központban a hit) műsorában készítettünk egy interjút Daniel Harbour fiatal filozófussal, aki írt egy könyvet An Intelligent Person’s Guide to Atheism (Az intelligens ember kalauza az ateizmushoz) címen. Ez a műsor egy halom e-mailt eredményezett az egész világról, a legtöbb tele volt szenvedéllyel – számos pedig a Dániel könyve látomását idézte, de a legtöbben azért támadtak, mert szerintük mi megkérdőjeleztük Isten létét. Számomra, aki producer vagyok, ez a reakció szemnyitogató volt: arra irányította a figyelmemet, hogy Isten létének kérdését egy kicsit régiesen közelítik meg hallgatóink, az 1960-as évekre emlékeztető módon, de éppen arra is figyelmeztetett, hogy e kérdés minden generáció számára alapvetően felfrissítendő – egyébként ezt a programot éppen gondolatokat és kérdéseket provokáló szándékkal is készítettük. Tapasztalatom szerint az ilyen típusú nézőpontnak a világ nagy részén már vége, mi műsorainkban számtalan erre vonatkozó elképzelést hallhattunk. A Heart and Soul (Szív és lélek) műsorai során az elmúlt időkben sok érdekes tapasztalatot osztottak meg velünk. A fiatal francia komponistának hallhattuk például az audiónaplóját: ő Peruba ment, hogy hagyományos énekeket tanuljon és gyógyítási módszereket a helyi sámántól, ugyanakkor átélte a férje halálának traumáját. Elérte, hogy egy víziót éljen át az őserdőből származó főzetek hatására – anélkül, hogy újra találkozott volna a férjével. Ezt fölvette egy lemezre, a kunyhójában, s a moszkitók és kígyók társaságában hallgatta. Nagyon érdekes volt az egész tapasztalata, és hallgatóink visszajelzései is azt igazolták, hogy a sikeres vallási program kulcsa, hogy személyesen megszólítson, felkavaró, kalandos és újszerkrjel legyen. E műsor arra is példa volt, ahogy manapság sokak életében a vallási tapasztalat elszakad a szervezett, intézményes vallástól. Hadd beszéljek egy kicsit többet is erről. A spirituális vagy a vallásos idea részét képezi a szervezett vallásnak is. Ez visszautal arra, amit az elején mondtam: hogy a legszélesebb értelemben vett tömegek Északon, Nyugaton és részben Kelet-Európában sodródnak el a keresztény egyházaktól. Ezek a felmérések vallási kérdéseinek skatulyáját azzal töltik ki, hogy „nem", de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hit eltűnt volna a mindennapi életükből! Inkább csak azt, hogy e vonatkozásban elbizonytalanodtak, tétovává váltak. Mit értek ezenkrjel Sokan emlékeznek még arra a tömeges bánatáradatra, amely a briteknél Diana walesi hercegnő 1997-ben bekövetkezett halálát követte. Ma is megdöbbent, mennyire vallásos nyelvezetet használtak az emberek, amikor erre a szomorú eseményre reagáltak! A kártyák, amelyeket a hercegnő rezidenciájának, a Kensington-palotának a kerítésére akasztottak, kb. így hangzottak: „Diana, a jóság istennője, a világ el akart veszejteni." A gyászolók azt kérték, hogy nyilvánítsák szentté a hercegnőt szolidaritási akciói miatt. Azaz, a mások iránt érzett, mutatott érzelmei visszatükröződtek a halála fölött szomorkodók érzéseiben. És ezek az megnyilvánulások félreérthetetlenül vallásos formát öltöttek: a tömeg gyertyákat gyújtott, oltárt készített, virrasztott. Mindezek vallási kifejezési formák – a konkrét vallás megnevezése nélkül. Amit a Diana-jelenség kapcsán láthattunk, az a vallási érzések széles skálája, s jóllehet igen széles, mégis igen élő a posztkeresztény szekularizált Nagy-Britanniában. Ezt a talán betegesnek definiált vallásos érzést definiálhatjuk „hovatartozás nélküli hitnek", ahol a hit azt jelenti: hinni valamiben, ami kívül van rajtunk, meghatározhatatlan, anélkül hogy a szervezett valláshoz tartoznánk, s amit azonban valahogyan szervezetten mégis ki kell fejezni. New Age-aktivitás, aromaterápia és más gyógyító tevékenységek, „feng shui", a buddhizmus elemei, az érdeklődés az iszlám misztika iránt, a meditáció, a tarokkozás, az újságban a csillagképünk jelentését követni – végeredményben mind ide tartozik.

Az igaz, hogy amikor a BBC-nél dolgozó kollégáim brit, azaz hazai programot csinálnak, akkor nem ilyen tág értelemben vett vallásosságot vesznek figyelembe – és jól teszik. De a világhíradó ezt csinálja, szolgálva a hallgatóit, mert nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a hallgatói a legkülönbözőbb országban inkább tágabb értelemben hívők, mint templomba járók. A programjaink fogadtatásából tudjuk, hogy igazunk van. Amikor mi a „reiki" gyógyítási terápiáról adunk hírt vagy a keleti spiritualitás elemeiről, akkor azzal a nyugati hívők életét is gazdagítjuk. Ismétlem: a hallgatók reakciója igen jó.

A BBC vallási műsorai egy új irányba is elmozdultak, ez is igazán új szempont.

Az utóbbi időben a BBC új vezetőket talált a vallási és etikai kérdések vonatkozásában, akik nem papok, van, aki egyáltalán nem is hívő. Alan Bookbinder magát agnosztikusnak vallja, zsidó-keresztény vegyes háttérből származik és inkább tudományos, mint vallási műsort csinált. Előre megjósolható volt, hogy mindez nagy felzúdulást fog kelteni számos keresztény egyházban. A Daily Telegraph újság a címoldalon hozta a tiltakozást: az Atyaistent úgy mutatta, amint a felhőkön ül és éppen olvassa Mr. Bookbinder könyvének egyik fejezetét, s ezt kommentálva hozzátette: „Nos, én nem vagyok biztos, hogy hiszek a BBC-nek." Ennél azonban sokkal komolyabb figyelmeztetés is érkezett az evangélikus szövetség részéről. Azt kérdezték, vajon a BBC alkalmazna a sportrovatban olyan riportert, aki nem ért a sporthozkrjel De ez az érv célt tévesztett, mert a sportriporternek ugyan kell ismernie a sportot, de nem szükséges, hogy nemzetközi futballkarrierje legyen, vagyis nem szükséges, hogy a vallási és etikai részleg vezetője higgyen az előadott anyagban, inkább azt kell tudnia, hogy miért mozgatja ilyen úton a vallás az embereket, illetve, hogy milyen befolyása van a személyes életünkre, a politikára, a gazdaságra, a társadalom építésére a hitnek s a vallásnak… Ezenkívül kiváló újságírónak kell lennie, aki lenyűgöző programot tud csinálni, és aki képes rábeszélni a programvezetőt, hogy inkább főidőben menjen adásba az anyag, mint késő délután, reggel vagy késő este. Mr. Bookbinder megfelelt ezeknek a kritériumoknak, és annak is, hogy képes volt felépíteni a maga újságíróstábját a világhíradónál. Ilyen emberrel a műsorvezetői székben a vallás és etika képes megszerezni azt a helyét a BBC-központban, a rádió- és televízióprogramokban, amely megilleti őt.

Mint vallási tudósító jelentős mértékű személyes tapasztalatokat szereztem. Ezek egyike nagyon tanulságos. Egyik rendszeres programunknál, a Világhíradónál, amely arra hivatott, hogy a hittel kapcsolatos kérdésekre válaszoljon, ilyen talányos kérdést tettek fel: „Igaz-e, hogy csak néhány keresztény üdvözülű", meg ilyet: „Ha az iszlámnak és a kereszténységnek olyan sok közös prófétája van, miért nem képesek megfogalmazni a közös hitetű" A producer, aki a színfalak mögött felelős ezekért a kérdésekért, hogy ezek adásba menjenek, annak meg kell birkóznia e kérdésekkel már korábban, műsorba kerülésük előtt. Sajnos, ritkán akad elegendő idő arra, hogy a kollegáimmal alaposan megvitassuk ezeket a kérdéseket, nagyon élvezzük azt a luxuslehetőséget, amikor mélyebben elmerülhetünk az iszlám misztika vagy a vallásos zene szerepének kérdéseivel.

A leginkább emlékezetes pillanatok, amikor már a teológián, teologizáláson túl szembekerülünk a tiszta emberivel. Egy ilyen eset történt velem, amikor Pandysabba utaztam, mégpedig amiatt, ami talán a 20. század legnagyobb katasztrófája volt az ottani síita templomban: az indiai hadsereg hadművelete során történt 1984-ben Amristarban az Arany-templomban, emberek százait ölték meg, igen sok szegény zarándokot, aki a legnagyobb vallási ünnepre érkezett a templomba. Találtunk néhány túlélőt Varpalban

– ez egy igen szegény vidéki falu. A túlélők a legjobb szobáikat adták a BBC embereinek – a hálószoba egy kicsinyke szoba volt fa padlóval és bútorzat nélkül, vagy a fapadlót befedték színes rongyszőnyeggel.

A pandzsab vendégszeretet azt diktálja, hogy a vendég mindenből a legjobbat kapja, s emiatt én nagyon meghatódtam. Az interjúalanyaim közt legalább kilenc idős hölgy és gyerek volt, és legalább 20 más személy egy másik faluból, akiknek a történetét mind végig kellett hallgatnom ebben a sötét kis szobában. Olyan történetek voltak ezek, mint az, amelyben egy másik hitágazathoz tartozó ember levágta annak a lábát, aki vizet kért tőle (mert nem illett volna megszólítania…); egy másikban a feleség, Surinder Kaur, a férjét egy hónapra a kórházba rejtette, mert az akaratlan tanúja lett, hogy hárman hogyan recitálják a síita írásokat, s ezért halállal kellett volna lakolnia, ha kitudódik; egy harmadik történet főszereplője Manjit Kaur volt, egy vékony, kísérteties tekintetű asszony, akinek a férje sohasem tért vissza, mint annyian mások sem e falu lakói közül. Készítettem interjút olyanokkal, akiknek a fájdalma 14 év elmúltával is elviselhetetlen volt, akiknek meg kellett kapaszkodniuk, hogy bátorságuk legyen az életet folytatni egy-egy drámai élmény után; megtudtam e beszélgetésekből, mi mozgatta ezeket az embereket, hogy habozás nélkül megragadják hitüket és kapcsolódjanak közösségükhöz. A fájdalom, amelyet mi onnan a síitáktól a nyugati keresztényeknek elhoztunk, nem egyetlen hétvégén történt meg velük – számukra a hit mélységesen beleivódik a kultúrájukba, az identitásuk része, és ezt a kérdést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ilyen találkozások arra kényszerítenek, hogy folytassam a munkát. Úgy gondolom, hogy az én munkám az Isten ösvényét bemutatni, és ez elbűvölő.

Fordította és szerkesztette

Benyik György

(Elhangzott a Szeretet Missziója szegedi konferencia kommunikáció témájú szekcióülésén 2001. szeptember 3–5.)



| TEST | LÉLEK | SZELLEM |


Bodó Márta

KOMMUNIKÁLJ, HOGY ÉLJ

Az egyik mobiltelefontársaság reklámjában naponta láthattuk hol egyik, hol másik tévécsatornán, mennyire központi téma lett a kommunikáció: a történetecske szerint a színpadon levő szépségkirálynőt a műsorvezető a mai világ problémáinak megoldásáról kérdezi, mire a nem üresfejű lány válasza: a kulcs a kommunikáció. Nem véletlen a reklámszakemberek választása: inkább tüneti.

A kommunikáció szinte kulcsszó mai világunkban: hogy sikeres légy, kommunikálnod kell, mégpedig hatásosan és hatékonyan. Hogy az üzleti életben előrelépj, jól kell tudnod kapcsolatokat teremteni, építeni, a meglevőket ápolni. Hogy munkahelyeden helyt tudj állni, a csapatba beilleszkedni, szintén alapvető a kommunikáció, mint ahogy a családod összetartásában, a feszültségek kezelésében s levezetésében, a saját magaddal való kommunikációs viszonyról nem is szólva. „A neodurkheimi szemlélet a kommunikációt a társadalmi közösség keretén belül, annak konstruktív alkotóelemeként és nem elidegenült részeként vagy transzcendens kritikusaként értelmezte." – olvassuk egy mai tudományos megközelítés meghatározását.1 De hasonlót állít a hivatalos katolikus egyházi dokumentum is: „A keresztény hit szerint az emberiség egysége és testvérisége minden kommunikáció fő kérdése. Ennek gyökere és modellje a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök kommunikációjának misztériuma, akik egyetlen isteni életegységben vannak." (Communio et progressio 8) és: „Amikor Krisztus, a megtestesült Fiú, a láthatatlan Isten igéje és képmása, halála és feltámadása által az emberiséget szabaddá tette, mindenkit részesített Isten igazságában és világosságában. És ezt sokkal gazdagabban és bőségesebben tette, mint amilyen a megváltás előtt volt. Mint az egyetlen közbenjáró az Atya és az emberiség között, békét teremtett Isten és ember között, és saját maga vált az emberiség egységének alapjává. Ettől a pillanattól kezdve az emberek közötti kommunikáció Istenben találta meg legmagasabb ideálját és legfőbb példáját, aki emberré és testvérünkké lett. […] A földön élő Krisztus volt a legtökéletesebb ’kommunikátor’." (CP 10–11)

Mi a kommunikációkrjel

Ma már nem könnyű feladat egyszerű meghatározását adni a fogalomnak, ahány megközelítési módja, annyiféle leírása létezik. Van olyan pszichológiai megközelítés, amely személyek közti kapcsolatnak tételezi, s van olyan is, amely a csoportos és társas összetevőt hangsúlyozza, s ennek fokozataként nevezi meg, írja le az úgynevezett „tömeg"-kommunikációt. De van olyan meghatározás is, amely kulturális jelenségként közelíti meg, s van, amely etikai, erkölcsi, értékrendi megközelítésben vizsgálja. E vázlatos felsorolás inkább arra jó, hogy az egyszerű olvasót elbizonytalanítsa: nem csoda, ha nem könnyű mesterség a kommunikáció, ha annyi bajunk adódik vele: hiszen már a meghatározása is ennyire körülményes! Ezeknek a fenntartásoknak a kivédése mégis nagyon egyszerű, ha csak arra utalok, hogy mégis, amikor a kommunikáció szót hallja, a címben olvasta, az olvasó rögtön tudja, miről lesz, lehet szó, vagy legalábbis egészen jól körvonalazott elképzelése van ezzel kapcsolatban, sőt, elvárása is arra vonatkozóan, miről szeretne többet megtudni.

A kommunikáció elemei

Kíséreljünk meg eljátszani a szavakkal, s szemügyre venni, melyek a kommunikáció elemei. Mindenképpen szükséges két fél s köztük valamiféle üzenet, majd kapcsolat, amely az üzenet adása-vétele során épül, alakul, módosul. A két fél lehet két személy, de lehet két csoport, közösség, nemzet is (olykor akár önmagam különböző szintjei: a tudatos és tudattalan, a felnőtt s a gyerek stb. – minden külső kommunikáció sikeréhez fontos a magammal való kapcsolat léte és ápolása). Köztük az üzenet lehet szóbeli, de sokszor szimbólumokkal, jelekkel, rejtett jelzésekkel, helyesen értett vagy teljesen félreértelmezett képekkel, jelképekkel történik (ezért fontos része a kommunikációnak a kontextus feltérképezése, hiszen olykor kultúrafüggő egy-egy, az adott kultúrán belül szembeötlően nyilvánvalónak elgondolt üzenet értése, az adó által elgondolt módon való vétele. Erre példa lehet a közelmúlt karikatúra-botránya, amelyben a nyugati gondolkodás számára egyszerű és könnyed vicc értelmezése vaskos sértésként csengett le a muzulmán kultúrában gondolkodók számára). Ugyanakkor a kommunikáció tárgya is lehet érzelem, amely legtöbbször az adás és vétel meghatározó háttéreleme (másként értjük ugyanazt a mondatot, ha kedvesen vagy kiabálva közlik, de másképp fogjuk fel, ha jókedvűen vagy ha mérgesen, lehangoltan hallgatjuk). Az üzenet közege, elhangzásának helye-ideje, közvetítésének módja is lényeges összetevője a kommunikációnak: itt kap olyan nagy szerepet az úgynevezett „tömeg"-kommunikáció, mai nyelven társadalmi kommunikáció és annak eszközei.

Vissza a meghatározásokhoz

Ennek megfelelően a médiát olyan központi fontosságú, alapvetően normatív intézménynek tekintette [a neodurkheimi szemlélet], amelynek legfőbb funkciója a közösség integrációját elősegítő konszenzusépítés."2 A média, különösen a képekkel dolgozó filmes, televíziós formája ugyanis olyan erőteljesen tud hatni a néző tudatalattijára, különösen ha erre reklámszakemberek pszichológiai kutatásokkal a tarsolyukban „rá is játszanak", hogy az már nem egyszerűen ráhatás, hanem befolyásolás. Azaz kommunikáció helyett immár manipuláció történik, s ez már teljesen más téma, még akkor is, ha erkölcsről egy szót sem ejtünk. A korábbi, jó 40–50 éves szóhasználat tömegtájékoztatásról beszélt, azaz egyik oldalon egy arctalan-hangtalan masszát feltételezett, amely csak befogad, magába szívja és szó nélkül felemészti azt az információt, amelyet rázúdítanak, amelyet művelésére-okítására az „okosok" kitaláltak és tálalnak neki. A másik félnek, a tájékoztatottnak e szóhasználat szerint (s a belőle kiolvasható szemlélet értelmében) tehát nemhogy véleménye, ellenvetése, de szava se lehet, ő csak befogad, mindenféle visszajelzés lehetősége nélkül. A tömegtájékoztatás kifejezés tehát két sebből is vérzik: lenézően, lekezelően tömegnek tételezi a befogadót, a másik felet, s csak egyoldalú kapcsolatot tételez. Ezért, bár a szó nem magyar eredetű, sokkal kifejezőbb és keresztényibb kommunikációról beszélni, a tömeget egyedekből álló, véleménnyel bíró közösségnek tételezni, akiket nem csupán informálnak, hanem akiknek visszajelzésére a kommunikátorok maguk is kíváncsiak, üzenetüket később e visszajelzések fényében alakítják is. Itt ismét visszakanyarodhatunk az előbbi, agymosott embereket gyártó reklámokhoz, de etikát és erkölcsöt is belegondolva a rendszerbe ennek mértéket szabunk. Azaz lehet pozitívan hatni az emberekre, a pszichológiát segítségül híva a meggyőzés hatékony eszközeit alkalmazni: ez addig a határig etikus, míg tisztességes és a vevő számára átlátható, követhető, míg még önállóan képes ítéletet, döntést hozni, míg a ráhatás annyira bőr alattivá, megfoghatatlanná nem válik, hogy immár tudatos ellenvetést nem tud megfogalmazni. Az Etika a kommunikációban című vatikáni dokumentum ezt úgy fogalmazza és ajánlja-kéri: „Az etika a társadalmi kommunikációban nemcsak azt érinti, ami a mozivásznon vagy a televízió képernyőjén, a rádióközvetítésben, a nyomtatott újságlapon vagy az interneten megjelenik, hanem emellett még sok mindent. Az etikai dimenzió nemcsak a tartalomra vonatkozik (az üzenet) és

a kommunikáció folyamatára (hogyan történik a kommunikáció), hanem alapvető strukturális és szisztematikus kérdésekre is, amelyek gyakran a politika szélesebb körű kérdéseit is jelentik, mint a bonyolult technológia és termék elosztása (ki lesz információban gazdag s ki marad információszegényű). Ezek a kérdések továbbiakhoz vezetnek, amelyek gazdasági és politikai jellegűek és a tulajdonról, ellenőrzésről és hatalomról szólnak. Legalábbis a nyílt társadalmakban, ahol piacgazdaság működik, a legélesebb etikai kérdés az, hogyan hozható egyensúlyba a profit és a közszolgálat, közérdek" – olvassuk a dokumentumban (Etika a kommunikációban, 20.), azaz azt a kérdést veti fel igen élesen, hogyan lehet a közjót olyan értelemben szolgálni, hogy az a keresztény szemléletnek megfelelő, mindenkit, szegényt, gazdagot, műveltet és egyszerűt, tanultat és írástudatlant, férfit, nőt, gyermeket, időst, fiatalt egyformán belefoglaló elképzelés szerinti legyen.

A vatikáni dokumentumok nyomán nyilvánvaló, hogy a kommunikáció mindenkire vonatkozó lehetőség, jog. Hogy egyénre és közösségre szabott, társadalmi méretű, és kölcsönös, kétirányú, valamint a jog mellett felelősség is tartozik hozzá, mégpedig a keresztény etika szerint, amelynek értelmében annak, akinek több adatott, attól többet is kérnek számon.

A tudományos pontosság megnehezíti az egységes és egyszerű meghatározás megfogalmazását. A Communio et progressio egyházi dokumentum két mondatban lényegeset közöl, miközben a mércét is megszabja: „A kommunikáció több, mint gondolatok közlése és érzelmek jelzése. Legmélyebb szintjén saját magunk ajándékozása a szeretetben." (CP 11.)

Szempontok a hatékony

kommunikációhoz

Talán nyilvánvalóvá vált az előzőekből, hogy a kommunikáció nem csupán a beavatottak, a szakmabeliek és más kiváltságosok privilégiuma. Az idegen kifejezés az eddigi magyar szavaknál átfogóbban fejezi ki és összegezi egy szóban a professzionális sajtó tevékenységét és a mindenki által minden helyzetben folytatott cselekvéssort: hiszen nem csak a hírközlő szervek, hírügynökségek, a tévé– rádió kommentátorai kommunikálnak, a pap a szószéken szintén kommunikál, a hívekkel közli az örömhírt, a nemhívők fele is tolmácsolja Krisztus rájuk is vonatkozó üzenetét, de kommunikál édesanyám és nagyapám, kishúgom is, akkor is, amikor elhúzza a száját, fintorítja az orrát, odacsap, kiabál vagy szépen beszélget. S ezekre vonatkozóan is érvényes, hogy a kommunikáció legmélyebb-legmagasabb szintjén az egyik személy a másiknak ajándékozza önmagát a szeretetben.

A kommunikáció átszövi és meghatározza életünket, annak intim szférájától

a nyilvánosig minden szinten. A bevezetőben már jeleztem, „világi" környezetben, munkahelyen miért fontos a kommunikáció, s miért jó, ha az ember mestere a hétköznapi tudománynak. De azt is jeleztem, s ezt naponta megéli mindenki, miért fontos a családban, a baráti társaságban kommunikálni tudni. S ugyanezt jelzik a lelki élet mesterei, a lelkigyakorlatos kísérők, a segítő foglalkozásúak: amikor az ember lecsendesülni szeretne, tisztába jönni önmagával, Isten színe elé állni, ott is tudni kell, hogyan. Hiszen ott is egy viszony, egy kapcsolat zajlik, amelyben a két fél kommunikál. Aki az imában csak maga beszél, sosem hallgat a másikra, nem jut kapcsolatba, nem fejlődik (nem mintha Isten nem fogadná el imáját így is), s aki az önismeretben nem jut a tudatos szinten túl, nem tanul meg kommunikálni saját érzéseivel, a hétköznapok rohanásában elnyomott érzelmeivel, vágyaival, sosem fog a hétköznap ördögi körén túljutni.

Ezért aki fejlődni akar közösségi lényként, egyénként, Isten gyermekeként, az próbál továbbjutni az átlagon. Egyik lehetőség, egyik segédeszköz ebben, ha megtanul néhány alapelemet a kommunikációról: saját stílusáról, mások szavairól és a szavaik által elrejtett igazi tartalmakról, mondanivalókról, a gesztusok és mimika árulkodó megnyilvánulásairól, arról, hogyan lehet a szavakkal ölni vagy életet adni.

A hatékony kommunikáció összetevői

Egy írás senkit sem fog nemhogy kommunikálni megtanítani, de még meggyőzni sem arról, hogy esetleg valamit nem jól csinál, hogy valahol hiba volna

a módban, ahogy másokkal beszél.

Az ilyesmit a figyelmes ember egyszer csak észreveszi környezete reakciójából. Aztán elkezdhet gondolkodni az okokon, és segítséget kérhet. Legjobb csoportban mintegy gyakorolni, hogy szoktam, hogy reagálnék indulatból, azonnal, s hogyan kellene. Íme, ízelítőnek néhány szempont.

Válasszunk én-típusú üzeneteket

Kijelentéseimért, érzéseimért én vagyok felelős, nem más. Ha másokkal kapcsolatba kerülve nehéz, vitás helyzetek után is kapcsolatban kívánok maradni velük, problémáimat képesnek kell lennem közölni. Ám ezt indulatmentesen kell tennem, úgy, hogy nem a másikat minősítem, nem őt akarom megbánásra kényszeríteni akár az indulataimmal, akár a könnyeimmel vagy a benne lelkiismeret-furdalást kelteni akaró kijelentéseimmel… Ebben alapszabály, hogy nem ő vagy ők, hanem én vagyok az érintett: a magam pozícióját, gondolatait, reakcióit közlöm, osztom meg a másikkal. Nem vádolom őt/őket. Mondataim így kezdődnek: Én.

Pl.: Vártam, hogy felhívj.

Nem: Tegnap fel kellett volna hívnod! (szemrehányó hangsúllyal súlyosbítva)

Világos, egyenes kijelentéseket fogalmazzunk

Kéréseid, elképzeléseid, elvárásaid megfogalmazásában törekedj a pontos, világos, határozott kifejezésmódra, ne várd, hogy kitalálják, megfejtsék, mi az elvárásod vagy mivel sérthettek meg. Amikor arra vársz, hogy megfejtsék elgondolásaidat, már manipulálod a veled kommunikációs viszonyban álló felet/ feleket.

Pl.: Szeretném tudni, mi a véleményed az írásomról. Nem vagyok biztos abban, hogy nagyon jól sikerült.

Nem: Jól esne, ha támogatnál… (mikorkrjel mibenkrjel hogyankrjel )

Jelezzünk vissza a partnernek, kollégának

A hatékony együttműködés, csapatmunka alapfeltétele az őszinteség. Bármit gondolok, bármi zavar vagy bánt a közös munka, feladatok, azok teljesítése kapcsán, érzéseimet, akár frusztráltságomat vissza kell jeleznem a velem kapcsolatban állóknak. Alapszabály, hogy soha nem szabad úgy fogalmaznom, hogy bántsak, ítéletet fogalmazzak meg, vagy bármi más módon a kijelentéseimmel a kommunikációs partnerem védekezési mechanizmusait elindítsam. Ha magamról beszélek, nem érzi fenyegetve magát (én-típusú kijelentés), s hajlandó rám figyelni, visszajelzésemet mérlegelni, esetleg tenni valamit azért, hogy én jobban érezzem magam kommunikációnkban, és így hatékonyabban tudjak dolgozni.

Pl.: Nagyon rosszul érzem magam, ha megbeszéléseinken folyton a szavamba vágsz, s nem várod ki, amíg a mondatot befejezem. Hálás volnék, ha figyelnél rá, s hagynád, hogy pontot tegyek.

Nem: Nagyon udvariatlan dolog a részedről, hogy folyton félbeszakítasz. Valami bajod van velemkrjel Nem tudok ilyen pofázós alakkal dolgozni.

Kompromisszumkésznek lenni a problémamegoldásban

A problémás helyzetek megoldásában jó stratégia, a kommunikációt és a további együttműködést erősítő módszer, ha a vitapartnerrel közösen próbáljuk a helyzetet megoldani. A probléma közös kezelése a másik fél számára megmutatja, hogy tisztelem az ő személyét, nem csak a cél lebeg előttem. Ha tisztelem a másik embert, az ő véleményét, méltóságát, ha a vitában nemcsak a magamét hajtom, hanem a közös megoldás keresésével jelzem, hogy ő személy szerint is fontos, nem csak eszköz, akkor megpróbálok kompromisszumos középmegoldást kieszközölni. Ebben a helyzetben fontos alternatív megoldási lehetőségeket felkínálni, és a végső döntés felelősségét megosztani.

Pl.: Szeretném, ha a megbeszélést egy órával korábban elkezdenénk, mert közbejött egy találkozó, ahová el kell érnem időben. Lehetséges nektek, hogy 10-kor kezdjünkkrjel (Ha a résztvevőknek bármilyen gondjuk akad ezzel, nyíltan és a közösen alkalmas megoldásra koncentráltan kell továbbtárgyalni a kérdést.)

Nem: 10-kor van a gyűlés. Csak tudatni akartam veletek.

A kommunikáció a példákból látható módon átszövi életünket. E kis írásban csupán azt akartam megmutatni, hogy a magasztos és hangzatos szakszó mögött milyen mindenkit minden szinten érintő kérdések húzódnak. Erre is gondoljunk, amikor az egyházunk által évente megünnepelt kommunikációs világnapot (május hónap egyik vasárnapján) mi is megemlékezéseink sorába iktatjuk.

Jegyzetek

1 Császi Lajos, A média rítusai, Osiris, Budapest 2002, 45.

2 Császi 45, ld. erről Alexander Jeffrey, Mass Communication, Ritual and Civil Society. In. Liebes T. – Curran J. (ed.), Media, Ritual and Identity. London–New York, Routledge, 1998, 23–41.

Könyvészet

Jeffrey, Alexander, Mass Communication, Ritual and Civil Society. In. Liebes T. – Curran J. (ed.), Media, Ritual and Identity. London–New York, Routledge, 1998.

Comunicare. Az Opportunity Associates Romania szervezésében rendezett foglalkozásra kiadott füzet (2001.)

Császi Lajos, A média rítusai, Osiris, Budapest 2002.

Griffin, Em, Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat, Budapest 2001.

Lohisse, Jean, Comunicarea. De la transmiterea mecanica la interactiune. Polirom, Iaši 2002.

Egyházi megnyilatkozások a médiáról. Inter mirifica, Communio et progressio, Aetatis novae. Budapest 1997.

Ethics in Communications. Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano 2000.