VAKMERŐ SZÍVEK (4.)

 

A „piarista" szó hallatán legtöbben elsőre a férfi szerzetesekre gondolunk. A Partiumban viszont mostanság két piarista szerzetesnő áldásos munkájáról lehet olvasni, hallani. Ők ketten a világban tevékenykedő magyar anyanyelvű piarista nővérek kétharmadát teszik ki, hiszen rajtuk kívül még egy (magyarországi születésű) magyar tagja van a boldog Celestina Donati által alapított kongregációnak. A 2004. évi megtelepedés óta Judit és Tünde nővér fáradhatatlan nevelőmunkát végez a szatmári egyházmegyéhez tartozó, két évszázados piarista múlttal rendelkező Nagykárolyban.

Rovatunkban most őket és tevékenységüket mutatjuk be olvasóinknak.

 

Az a dolgunk, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt a lelkükben

Ozsváth Judit: Kérem, mutatkozzanak be, s beszéljék el, milyen út vezetett szent hivatásukig, majd a nagykárolyi megtelepedésig.

Judit nővér: A szerzetesi nevem Keresztről nevezett Judit nővér. Református családban születtem, amiért most is hálás vagyok, hiszen hosszú, de csodálatos utat tettem meg a hit útján. Életem egyetlen perce sem volt hiábavaló, mindennek értelme és célja volt. Ezt azért is gondolom, mert boldog vagyok. Felsőfokú tanulmányaimat Temesváron végeztem, először matematika-fizika, majd matematika szakon. Tanár vagyok. Az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg Való Ferenc piarista atyával, aki a Szent Rita-templomban szolgált. Mi, fiatalok nagyon szerettük őt, mert ő is szeretett minket. Évekig volt a lelki vezetőm, és biztos, hogy köze van ahhoz, hogy piarista nővér lettem. Sokszor említette, hogy hagynia kell valakit maga helyett.

Hogy helyette vagyok-e, nem tudom, de azt igen, hogy jó helyen vagyok. Érdekes, hogy ezzel a „magam helyett adni valakit" lelkülettel újra találkoztam Firenzében, és akkor jobban meglepett, mint először. Nagyon szerettem az első házfőnöknőmet, aki azt mondta a halálos ágyán, hogy most már nyugodt szívvel megy el, mert van, ki átvegye a helyét. Ezek már a noviciátusi évek voltak. Mesz-sze küldött az Úr a partiumi kisvárosból, Nagykárolyból, ahol érettségiztem. Aztán ide is hívott vissza - kicsit úgy érzem, azért, hogy folytassuk azt, amit a piarista pap-tanárok évszázadokon át tettek: neveljünk. Úgy, ahogy azt Kalazanci Szent József és Boldog Celestina Donati alapító anyánk tette. A piarista lelkiséggel gyökereket is kaptunk. Hát ezért Nagykároly! De hogy miért piarista? Ez már a kegyelem, a nagy titkok, és a csodák egyike, amikkel tele az életem.

Számomra nagyon sokáig nem az volt a kérdés, hogy van-e hivatásom, hanem az, mennyire szeretem Jézust, és hol adhatom oda teljesen az életemet úgy, hogy annak értelme legyen. Szerencsére nem egyedül kell alakítanunk az életünket, ha egyetlen célunk, hogy hasonlítsunk hozzá. Emlékszem, a beöltözésem előtt egy idősebb piarista nővér félrehívott és azt mondta nekem, vigyázzak, milyen nevet választok, mert Jézus azt komolyan veszi. Először kicsit meghökkentett, de aztán azt válaszoltam neki, hogy remélem is, mert én is komolyan gondolom. Azt hiszem, most, tíz év után ugyanezt válaszolnám.

Tünde nővér: Jézus szent véréről nevezett Tünde nővér vagyok, felsőbányai születésű. Temesváron, a Nyugati Egyetemen végeztem 1997-ben, matematika-informatika szakon. Amikor elhatároztam, hogy életemet szeretetből teljesen Istennek adom, s embertársaimat szolgálom, nem sokat tudtam a szerzetesrendekről. Csak annyit tudtam és éreztem, hogy Isten szeret engem. Ezt a végtelen, ingyenes, meg nem érdemelt szeretetet nem lehetett viszonzás nélkül hagyni. Ezért lettem szerzetes. Hogy miért éppen piarista? „Sokkal jobb egy gyermeknél neveléssel egy hibát megelőzni, mint később, felnőttkorban kijavítani" - mondta egy beszélgetésünk alkalmával Judit nővér, akinek már volt némi tapasztalata a tanításban. Nagyon megtetszett ez a gondolat. Igaznak éreztem. Nem csak azon kell siránkoznunk, milyen rossz ez a világ, hanem tennünk is kell valamit azért, hogy ne így legyen. Ezt éreztem fontosnak, amikor a piarista rend női ágát választottam. Elsődleges számomra/számunkra, hogy az Úr által rám/ránk bízott gyerekeket megtanítsam/ megtanítsuk a jó Isten és az embertársak szeretetére és mindenre, ami ahhoz szükséges, hogy Isten gyermekei legyenek. De a vallásos neveléshez hasonlóan hangsúlyt helyezünk a gyermekek képességeinek fejlesztése is. Így megkapják az esélyt, hogy helytálljanak és aktív tagjai legyenek a társadalomnak.

O. J.: Hogyan kezdődött károlyi életük? Milyen tervekkel érkeztek a városba?

Judit nővér: Amikor Schönberger Jenő püspök „hazahívott" minket, örömmel jöttünk. Feletteseinket a Reizer püspöknek tett ígéret kötötte, és bár semmire sem kötelezte őket, mégis úgy gondolták, az a leghelyesebb, ha a kongregációnk missziós nővéreiként missziós házat nyitunk az egyházmegyében, firenzei alárendeltséggel. A hely kiválasztásában nagyon könnyű dolgunk volt, hiszen Nagykárolyban van nemzetünk egyetlen Kalazanci Szent Józsefnek ajánlott temploma. A régi piarista rendház is csábított minket, és természetesen az iskola, a régi helyre költözött új iskola, amely nemcsak a nevében, hanem szellemiségében is kalazanciusi. Templom, iskola, rendház - minden együtt volt tehát. Milyen tervekkel érkeztünk? Hogy krédónk és küldetésünk szerint éljünk, mint bárhol máshol a világon. Hat éve vagyunk Nagykárolyban, s az eltelt időben terveinkből egy 18 lányt befogadó gyermekotthont és egy harminc gyermekkel működő napkö-zit-tanulóházat sikerült megvalósítanunk.

Tünde nővér: Nagykárolyban a két világháború közötti időkig nagyon jól működő piarista gimnázium volt, sokan az idősebbek közül még hálás szívvel emlékeznek a piaristákra. Letelepedésünkkel a piarista szellemiséget kívántuk újjáéleszteni.

O. J.: Amint az látszik, önök egy folyamatosan bővülő család „anyái". Hogyan lehetett készülni erre a „sokgyermekes" hivatásra? Mennyire bővülhet még a „család"? Meddig nevelik a lányokat?

Judit nővér: Egy keresztény édesanya soha nem mond nemet a következő gyermeke érkezésére, és ezzel mi is így vagyunk. Ahogy nőtt a gyerekek száma, úgy n őtt a mi erőnk is, ami természetes, hisz kegyelemből élünk. Így hát soha nem fordult meg a fejünkben, hogy valós vagy valótlan kifogást emeljünk egy újabb kislány érkezése ellen. Minket is kötnek az akkreditációs feltételek és törvények, de Jézussal együtt mindenre lehet megoldást találni. Ami a „sokgyermekes" jelzőt illeti, nagyon kedves történet jut eszembe róla. Édesanyám beszélgetett ismerősökkel, és hát mi más is jöhetett szóba, mint az unokák kérdése. Mindenki elmesélte, hány szép kis unokája van, és amikor édesanyámra került a sor, ő is elmondta, hogy neki húsz van: a nagyobbik és a középső lányának kettő-kettő, a kisebbiknek pedig tizenhat. Ő a sokgyermekes a családban. Ha édesanyám unokáinak érzi a lányaimat, én hogy ne érezném gyermekeimnek őket? Addig neveljük a lányokat, ameddig ők úgy érzik, hogy tovább kell lépniük. De akkor is a „lányaim/lányaink" maradnak, ha felnőttként máshol élnek, vagy ha éppen visszakerülnek a családjukba. Hozzánk tartoznak, a szívemben élnek, helyük van benne.

Tünde nővér: Amikor Nagykárolyban letelepedtünk és helyrehoztuk azt az épületet, amiben most a gyermekotthon működik, a jó Istenre bíztuk magunkat, ő lépésről lépésre vezetett minket. Az, hogy ezeknek a gyermekeknek segíteni tudunk, nagy részben annak a sok jólelkű embernek köszönhető, aki mellettünk áll és támogat bennünket. És ez benne a szép. Így épül Isten országa. Ezért merünk nagyot álmodni és tervezni... Gyermekeinket addig támogatjuk, ameddig szükségük van rá. Vannak olyan gyermekeink is, akik tanulmányaik befejezése után nálunk szeretnének dolgozni, ennek mi nagyon örülünk.

O. J.: Mire nem lehetett előre felkészülni? Melyek (voltak) a legnagyobb kihívások? Hogyan oldották meg őket? Judit nővér: Ez nehéz kérdés... Amikor reggel felkelek, csak azt kérem: „Istenem, legyen meg a te akaratod!", lefekvéskor pedig ennyit mondok: „Köszönöm!". Ami közte van, azt mindig megpróbálom vele együtt hordozni, de ezt is azért, mert ő hordozza szívesen velem. Amire soha nem tudok elég jól felkészülni, az a szenvedő, nélkülöző, beteg, lelkileg tönkretett, kolduló gyermek látványa, és sajnos ilyesmiből minden napra jut. Ilyenkor én is velük együtt szenvedek, és próbálok valamit tenni ellene. Ha sikerül, megköszönöm, ha nem sikerül, imádkozom, mert akkor nagyon is szükségem van arra, hogy imádkozzam. Minden gyermek kihívás számunkra, ha újonnan érkezett, azért, ha pedig régóta neveljük, akkor azért. Velük minden új és egyszeri. Vannak köztük olyanok, akikkel minden egyszerűbb, és vannak, akikkel minden nehezebb. De mindenkit lehet szeretni és szeretünk is. Hivatásunk a szeretet. Valamilyen szinten minden gyermekünk sérült érzelmileg, és nekünk az a dolgunk, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt a lelkükben. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy igenis szeretetre méltóak, hogy őket is lehet szeretni úgy, ahogy vannak, hogy nincsenek, nem voltak és nem is lesznek soha egyedül, mert Isten a szeretet, az pedig nem magányos. A múltunkat púpként cipeljük, hozzánk tartozik, és sok kegyelem forrása lehet.

Tünde nővér: Igen, az a legnagyobb kihívás, hogy a gyermekek sok esetben testileg, lelkileg sérülten kerülnek hozzánk. Türelem és idő kell, amíg testi és lelki egészségük megszilárdul, és lassan megszabadulnak a magukkal hozott rossz szokásaiktól.

O. J.: Hogyan telik egy napjuk a gyermekek körében?

Judit nővér: Nagyon gyorsan. Talán a reggel a legnehezebb, mert mindenki álmos és durcás. Aztán belejövünk - ők iskolába mennek, mi pedig napi teendőinkkel foglalatoskodunk. Reggel szentmise a plébánián, utána laudes, elmélkedés, aztán a délelőtt villámgyorsan elrepül. Tizenkét óra után már szállingóznak a lányok az iskolából. Ebéd mellé a szokásos kérdés várja őket: „Mi volt ma a suliban?" A kicsik ebéd után pihennek, a nagyobbak rövid szünet után elkezdik a tanulást. Fél négykor mindenki kezd, és szerintem alig várják az ötórai uzsonnaszünetet. Észrevettük, hogy ekkor tör(ne) ki belőlük a mesélhetnék, de mi nem hagyjuk magunkat, így folytatjuk a tanulást fél nyolcig. Ekkor vacsora, majd mosogatás következik, tíz óráig pedig mindenki tesz-vesz vagy tanul még egy keveset. Mi imádkozunk, aztán próbáljuk lekapcsolni a villanyt a szobákban. Néha sikerül időben. Ez ránk nem érvényes, mert mindig vannak elmaradt teendők. Hétvégén és vakációban változik minden. Ilyenkor versenyeket szervezünk, kirándulunk, játszunk vagy megnézünk közösen egy filmet. Mindent közösen csinálunk a gyerekekkel: mosunk, főzünk, takarítunk, gyomláljuk a virágoskertet, bevásárolunk, varrunk, kézimunkázunk, megtanítunk nekik mindent, amit édesanyáink tanítottak nekünk.

Tünde nővér: A hétvégi vagy ünnepnapi programok eltérnek a hétköznapok eseményeitől. Egy ünnepnap vagy hétvége egészen más: közösen tervezzük meg a napot. Ennek elmaradhatatlan része a szentmise, amire gyónással és imával készülünk fel. Azután jöhet a szórakozás, kirándulás, játszás. Nagyon szeretek együtt játszani vagy kirándulni a gyerekekkel, mert így közelebb kerülhetek hozzájuk, betekintést nyerhetek lelkivilágukba és jobban meg tudom érteni őket.

O. J.: Miként jellemezhetőek az önök „szülő-gyermek" kapcsolatai?

Judit nővér: Az „anya" szóról először az édesanyám, aztán a gondoskodó szeretet jut eszembe. Isten rám bízott valakit, aki számára nagyon fontos, és én örömmel, szeretettel gondoskodom testilelki fejlődéséről. Hiszem, hogy az anyai szeretet nem majomszeretet, hanem az a fajta szeretet, amelyik tudja, hogy mi a jó a gyermekének. Ez nagyon nehéz, de itt sem érzem magam egyedül, mert Istentől ezt is meg lehet tanulni. Nővérképzésem elején sokat beszéltünk arról, hogyan tudjuk igazán megélni a hivatásunkat. Akkor persze kicsit homályos volt minden, de most már ténylegesen érzem azt, amit annak idején idősebb nővértársaink próbáltak átadni nekünk: piarista nővér hivatásunkkal együtt jár az anyai hivatás is. Van, amikor a gyerekek anyának, anyucinak szólítanak. Ilyenkor úgy érzem, mintha valami láthatatlan simogatással burkolná be a szívemet. Minden lányunkhoz más és más érzés köt, néha ugyanannak az érzésnek különböző árnyalatai. Ez attól is függ, hogy nekik mire van szükségük. Annyira különbözőek! Egyikük megmondja konkrétan, hogy öleljem meg, a másik megkerül párszor, hogy vegyem már észre, mit szeretne. De a szeretet utáni erős vágy mindnyájukban közös.

Tünde nővér: A gondjainkra bízott gyermekeket úgy szeretem, mintha a sajátjaim lennének. Egy keresztény számára a gyermek Isten ajándéka. Jézus mondja, hogy aki befogad egy gyermeket az ő nevében, az őt fogadja be. Én hiszek ebben, és szeretem Jézust, az ő szeretetével próbálom szeretni azokat a gyermekeket, akiket rám bízott. A gyermeknek, főleg ha még kicsi, nagy szüksége van arra, hogy mondhassa valakinek: „anya". Ezért gyermekeink legtöbbször ezzel a csodálatos szóval fejezik ki irántunk érzett szeretetüket és bizalmukat. Tudják, hogy mindenben számíthatnak ránk. Nagyon bensőséges és szoros kapcsolat alakult ki gyermekeinkkel. Biztonságban és nyugalomban érzik magukat, ami viselkedésükön is látszik.

O. J.: Bár segítőik is vannak, alapjában véve mégiscsak ketten tartják a vállukon a kiépült intézményeket. Milyen kapaszkodóik vannak nemes munkájuk során?

Judit nővér: Két legfőbb „irányítóként" az eukarisztiát és az isteni gondviselést említhetem, nekik köszönhetően sok csodát tapasztalunk életünkben. Az egyik ilyen - például - a sok jó ember, akikkel naponta találkozunk. A város befogadott minket, ha segítségre van szükségünk, mindig van, kihez fordulni. Szeretnek minket, és gondolom, ők is érzik a mi szeretetünket.

Tünde nővér: A legfontosabb kapaszkodóim a bűnbocsánat szentsége és az oltáriszentség. Ha úgy érzem, hogy csökkent az erőm, a lelkesedésem, a keresztre feszített Jézusra nézek, és minden nehézségem eltörpül az ő nagy áldozata mellett.

O. J.: Milyen fejlődés tapasztalható gyermekeiknél?

Judit nővér: Minden gyermek egyszeri csoda és titok, aminek mi részesei lehetünk. Persze nagyon sokat dolgozunk, és arra törekszünk, hogy minden téren fejlődjenek, de megtanultuk, hogy fejlődésüket Isten mércéjével mérjük: a szeretet mércéjével. Mindenki ugrik, de van, aki kisebbet, van, aki nagyobbat, mindenki a képességei szerint. Van, aki úgy jött hozzánk öt évvel ezelőtt, hogy beszélni is alig tudott, és most írni, olvasni, számolgatni is megtanult. Ez a csodát jelenti számunkra. Óriásit fejlődött, bár a tanulmányi átlagában ez nem mutatkozik meg annyira, mint egy másik nagyon jó képességű, szinte jeles lányunknál. Hiszek a lányainkban és abban, hogy amit mi csinálunk, az magvetés - éppen ezért ennek előkészítésére nagy hangsúlyt fektetünk. Szeretnénk például azt elérni, hogy a Szentírás olvasása fontos legyen számukra. Ezért rendszeresen hirdetünk Bibliával kapcsolatos versenyeket, valamennyire nagy-nagy kedvvel és odaadással készülnek a lányok. Soha nem lesz már olyan az életük, mint azelőtt, hogy találkoztunk volna. Ha ők is akarják, lesz, mibe kapaszkodniuk a jövőben. Tünde nővér: Hálás vagyok Istennek a lányainknál tapasztalt fejlődésért s azért, hogy lehetővé tette e csodában való részvételemet. Minden gyermekünk megszépült, megerősödött, s amennyire lehet, meggyógyult. Sokat mesélhetnénk erről a fejlődésről. Volt, aki úgy került hozzánk, hogy nem beszélt semmilyen nyelven, s ma már folyékonyan olvas magyarul és románul is. Volt, aki a bukás határáról kilencesen felöli átlagra tornázta fel magát. Másik lányunk, aki szintén elég gyenge tanuló volt, most egyetemre készül. Megtapasztalt szellemi, lelki fejlődésük olyan csodálatos, mint a tavaszi rügyfakadás.

O. J.: Az elmondottak azt sejtetik, hogy további terveik is vannak. Kérem, osszák meg ezeket lapunk olvasóival!

Judit nővér: Idővel egy fiú- és egy kisgyermekcsoportot is szeretnénk indítani. Az egyházmegye által visszakapott ingatlant szeretnénk - pályázati pénzekből - lakhatóvá tenni. Aztán egy szociális bentlakást is tervezünk a Kalazanci Szent József iskola mellé a nélkülöző, nem helybéli fiatalok számára. De mindezek még a távolabbi jövőhöz tartoznak. Addig is felelősségteljes életet élő keresztényekké szeretnénk nevelni lányainkat.