Enzo Bianchi
a LECTIO DIVINA KIHÍVÁSAI KORUNK SZÁMÁRA

 

Több évtized telt el a II. vatikáni zsinat lezárása óta, ami a Bibliának a hívők mindennapjaiból való száműzetése végét is jelentette. Azóta személyek és csoportok egyaránt újjáélesztették a lectio divina (LD) gyakorlatát, amelyben a Biblia egyházi olvasását látták, és amitől hitük növekedését várták. Az eltelt idő felemésztette a kezdeti buzgóságot, és az ige mindennapi hallgatásának fáradságos voltát, a nehézségeket hozza előtérbe. Ennyi év után tehát kiértékelhetjük, hogy milyen nehézségek zavarják a LD művelését.

Az egyházi hatékonyság

Egyik nehézség, ami megakadályozza a LD meggyökerezé-sét és elterjedését az egyház reális életében, az a plébániákon a pasztorális, szociális karitatív és szervezési munkának tulajdonított elsőbbség, kárára annak a lényeges feladatnak a teljesítésére, hogy megtanítsuk az embereket az élet művészetére, a hit táplálásának a művészetére: vagyis konkrétabban a belső életbe való beavatást, a személyes ima és a lelki harc művészetét, a Szentírás ismeretét, elsősorban az evangéliumokét, amelyek Krisztus ismeretére vezetnek, és keresztény hitünk középpontja. Az egyházi és a lelki élet közötti fáziseltolódás ma akadálya a LD-nak. Nem értjük meg; csak egy dolog, amit tenni kell sok más közepette. Ki van téve annak a veszélynek, hogy egy amatőr bibliacsoport sajátítsa ki, és már nem öntözi és éleszti újra a hívek hitéletét. Az az egyház, amelyik nem tudja a megfelelő teret biztosítani a Bibliának, vajon nem tompítja-e ecclesia-hiva-tását, vagyis az olyan gyülekezetét, amelyet Isten szava hívott létre, ami rezonál a szentmisében felolvasott Szentírásban? Nagyon szoros kapcsolat van valójában az egyház és a Szentírás között; az írásokhoz való viszonyulásnak van tehát egy komplex ekkleziológiai vetülete is.

A hit ismeretének hiánya

Az egyházi élet (mai diffúz értelmében, amelyben az aktivizmus értékesebb, mint a nevelő és spirituális elem) és a Szent-lélekben való élet közötti eltávolodás mellett, de ezzel összefüggésben, tapasztaljuk, hogy a keresztények egyre kevésbé ismerik a hitüket. Lehet, hogy ez annak a következménye, hogy a kereszténység megjelenése a világban már nem olyan látványos, vagy maga a kultúra nem az, már nem tükrözi a keresztény tanítást és gesztusokat. De a kortárs katekézis sterilitása is oka lehet ennek. Kézzel foghatóak a keresztény képzettség területén tapasztalható hiányosságok: még a vasárnap rendszeresen misére járók körében is tapasztalható, hogy alapvető ismeretek hiányoznak. A hit analfabetizmusával állunk szemben. Ez természetesen nehezíti a LD gyakorlását, és nagyon nehéz eljutni a szentírásolvasásban való értettségnek arra a szintjére, amikor a Biblia az isteni jelenléttel való személyes kapcsolat helyévé válik. De ahogyan ez gyakran történni szokott, ez a kritikus helyzet esélyt is jelenthet. Lehet a Szentírást úgy is tekinteni, különösen az evangéliumokat, mint a katekézis privilegizált eszközét, a hit hirdetésének és átadásának eszközét. Így a fiatal generációkban egy kifejezetten biblikus hit alakulhat ki, amely krisztusközpontúbb és talán szabadabb, amely könnyebben teremt kapcsolatot a hit evangéliumi gyökereivel és Jézus életével. Ebben az esetben szinte magától értetődően az ima szükséges formájaként érzékeljük a LD-t. Arról volna szó tehát, hogy beavassuk a hittanulókat Krisztus ismeretébe és követésének feltételeibe Márk evangéliumával; majd beavatni az egyházi életbe Máté evangéliumán keresztül; a Szentlélek szerinti, a mindennapi evangélium által megvilágított életbe Lukács evangéliuma, a lelki és hitéletre való érettségbe pedig a jellegzetesen spirituális jánosi evangélium segítségével.

Az olvasás nehézsége

Korunkat a könyvolvasás krízise¹ határozza meg. Az információhoz való jog az információ perverz mítoszává vált, ami sok embert újságok, folyóiratok, magazinok olvasására késztet, arra, hogy minél nagyobb mennyiségű információt habzsoljanak a legkülönbözőbb témákról, anélkül, hogy megfelelő mértékben követni tudják a folyamatokat, amiről úgymond tájékozottak vagyunk... Olyan olvasás ez, amelyet inkább kiterjedéssel, mint mélységgel mérhetünk, inkább mennyiségi, mint minőségi. A bölcsesség megszerzése az információgyűjtés oltárán feláldoztatott. És gyakran meg se tudjuk fogalmazni kritikánkat. A könyv egyre inkább kiszorul a mindennapi életből. Az olvasás időt és lassúságot igényel, míg a ma emberének nincs ideje, mindig siet. A kép, a vizuális kommunikáció elsőbbsége, a televízió nem segíti elő az olvasásnak mint szokásnak, gyakorlatnak a meg-gyökerezését (ami egy sokkal igényesebb tevékenység), de elősegíti az intellektuális lustaságot, a bensőségesség gyarmatosításának folyamatát, az élet belső terét megsemmisíti, egy egyre passzívabb magatartásra kárhoztatja, aki inkább élvez, mint alkot. Mikor azonban megértjük, hogy a könyv, a nagy irodalom könyve az emberi élet szimbóluma és kvintesszenciája, eredendő forma, amiben az egzisztencia összegződik, akkor megértjük az olvasás alapvetően spirituális jellegét: az élet értelmével van összefüggésben, egy olyan esemény, ami az olvasó teljes személyiségét implikálja, ösztönzi, aktivizálja belső életét. Valójában azért olvasunk, hogy gondolkozzunk, hogy olyan személyekkel találkozzunk, akik eredetibbek, zseniálisabbak, mint mi; azért olvasunk, hogy megértsük önmagunkat a szöveg tükrében -világos, hogy az olvasó és a szerző közös természetben oszto-zik.² Jól írja Paul Ricoeur: „A Cogito hagyományával és az alany közvetlen intuíción át történő önmegértés iránti igényével ellentétben azt kell mondanunk, hogy megértésünk az emberi kultúrában lerakott jeleken keresztül valósul meg. Mit tudnánk mi a szeretetről, a gyűlöletről, az etikus érzületről, és mindarról általában, amit énnek nevezünk, ha ezeket nem közvetíti felénk a nyelv, ha nem fogalmazódnak meg az irodalomban? [...] Már ettől kezdve megérteni annyit jelent, mint megismerni magamat a szöveg előtt. Nem mi adjuk hozzá a szöveghez a megértés véges képességét, hanem kitesszük magunkat a szövegnek és egy sokkal tágasabb ént fogadunk el tőle."

Az olvasás nehézsége önmagában együtt jár a belső tevékenységek aktiválásának nehézségével, nevezetesen a gondolkodáséval. Egyértelmű, hogy ez meghatározó mértékben negatívan befolyásolja a LD kivitelezését. A belső készséget is negatívan befolyásolja, vagyis az imádkozó ember belső attitűdjét.

Valójában amennyiben a LD négy lépésből áll: lectio, meditatio, oratio, contemplatio,³ két alapvető mozgásra szűkíthető: objektív (lectio-meditatio) és szubjektív (oratio-contemplatio). Az első mozzanatban engedjük a szöveget beszélni, engedjük, hogy az üzenete kifakadjon, amint a bibliai szöveget a figyelem és a megértő, elmélyült tanulmányozás erőfeszítésével közelítjük meg; ezzel szemben a második mozzanat során az imádkozó szubjektivitása is beszáll a játékba, az ő egzisztenciája, gondolatvilága, magatartása a szöveggel kapcsolatban; ebben a stádiumban színre lép az imádkozó belső dialógusra való képessége az olvasott szöveg és a saját személyes élete között. Az olvasás aktusa hatékonyan nyilvánul meg, amikor az olvasó „a szöveg által elolvasottnak" érzi magát. Az a felfedezés, amit tesz a LD-t végző, éppen az, hogy saját magát elolvasottnak tapasztalja, sokkal inkább, sokkal mélyebben és teljesebben, mint ahogyan ő maga a bibliai szöveget olvasta. Nyilvánvaló tehát, hogy a LD művészete belső életre, gondolkodásra, belső dialógusra képes személyeket feltételez. Ez viszont nem jön létre se azonnal, se könnyen; sőt, manapság ezeknek a képességeknek a kialakítása még nehezebbnek bizonyul.

A Bibliában rejlő nehézségek

Olvasni tehát eleve nehéz. A Biblia olvasása azonban még ezen felül is sajátos nehézséget jelent. Ezt a nehézséget a szöveg régisége okozza. Az a kulturális távolság a szemita gondolkodásmódtól, ami a bibliai szövegeket termelte, és ami a nyugati gondolkodásmódtól eléggé idegen. A helyzetekre, eseményekre, országokra, népekre, szokásokra való állandó kulturális utalások teljesen idegenek tőlünk; a nyelvezet, a poétikai megoldások úgyszintén: ezek azok az elemek, amelyek kulturális távolságot jelentenek köztünk és a szövegek között, és arra köteleznek minket, hogy a mienktől különböző világba való belépés érdekében erőfeszítéseket tegyünk. De erre az erőfeszítésre mindenkor szükségünk van, ha egy ókori vagy más vallási kultúrából származó szöveget olvasunk. Mégis ebben a kulturális távolságban a Biblia olvasója gyakran olyan nehézségeket és akadályokat vél felfedezni, amelyeket áthághatatlannak ítél meg, vagy éppen meg is kérdőjelezi a Szentírás, különösen az Ószövetség olvasásának szükségességét és a modern ember életében betöltött jelentőségét. De emögött egy rövidlátás van, ami nagyobb jelentőséget tulajdonít a modern jelzőnek, mint az ember alanynak. Valójában a különböző kultúrák nem semmisítik meg, hanem épen ellenkezőleg, kiemelik a gyökeres egységet és hasonlóságát minden embernek, keleti és nyugati, régi és modern. Ha mindannyian a főnév mélységeibe szállunk alá, akkor egyszerűen az emberre találunk rá, akit aztán történelmi és egyéni megvalósulásaiban melléknevekkel különböztetünk meg, különböző szinteken többé-kevésbé lényeges vagy esetleges tulajdonságokat megnevezve. Az Ószövetség nyelvezete nagyrészt közel áll ehhez az emberi radikalitáshoz és egyszerűséghez. Egyszerű emberi nyelvet beszél, radikálisan emberi nyelvet.⁴ Azt gondolom, hogy ebben az esetben a nehézségek rossz felhasználásával van dolgunk. A szöveg mássága minden személy másságának a jele, és minden olyan nehézségnek, ami a kapcsolatokból származik, ha valóban kapcsolatba akarunk lépni a másikkal. Ebben az értelemben a LD mozgása mélységesen emberi és az embertől az emberré válásra tett erőfeszítést kéri. Arról van szó, hogy emberséggel kell olvasni, hogy megragadjuk az emberi és egzisztenciális dimenziót az Írás nyelvezetében. Ebben a látószögben az egyik hermeneutikai feltétel, amelynek a tevékenységért kéri a LD, az egzisztenciális tapasztalat, a megélt élet. Cassianusnál olvashatjuk: „A szent iratok világosabban tárulnak fel előttünk, és valamiképpen a szívük, velejük az, ami megnyilatkozik nekünk, amikor a tapasztalatunk nem csak hogy tudatosítja bennünk, hanem teszi, hogy megelőzzük ezt az ismeretet, a szavak jelentése nem magyarázatok révén tárul fel, hanem azon az élő tapasztalaton keresztül." Ez viszont a legnagyobb nehézséghez vezet el bennünket, ami az olvasott szöveg megvalósítása, az élet értelméhez való hozzákapcsolása.

A szövegtől az életig

A LD-val kapcsolatos eddig vizsgált nehézségek vagy szubjektív (az imádkozó feltételei és diszpozíciója) vagy objektív (a Biblia inherens nehézségei) problémák. A LD valódi nehézsége azonban e két realitás közötti kapcsolat: hogyan bontakoztassak ki egy üzenetet a bibliai szövegekből, ami a mához, a saját történelmi valóságomhoz szól, az életemhez? Hogyan bontakoztassam ki konkrétan azt a meggyőződést, hogy a Bibliában jelen lévő Isten igéje aktuális, hozzám, hozzánk intézett szó. Ez a nehézség sokféle reakciót vált ki. Vannak, akik feladják, mondván, hogy a LD csak értelmiségieknek való, olyanoknak, akiknek a bibliai és teológiai műveltségük lehetővé teszi az orvosolhatatlanul hermetikus lapok megszólalását. Mások éppen ellenkezőleg, redukálják a LD-t egy moralizáló, akár még bűntudatot is keltő rácsra: a szöveg azt mondja, hogy nekem mit kell tennem, megmondja, milyennek kell lennem, de én nem vagyok ennek a feladatnak a magaslatán, és ezért hibásnak érzem magam. Így terméketlen marad a megváltó tett, ami felszabadíthatná az embert a saját magára irányuló figyelemnek a nyomorúságából, a bűneiből, az alkalmatlanság-érzésétől; ez a szemlélet áldozattá teszi.

Mások pedig - és ez a veszély nagyon általánosnak tűnik - a bibliai passzusokhoz pszichológiai olvasatot illesztenek. A pszichológia, különösen a mélypszichológia módszereire való utalás a szövegolvasás kulcsa lesz. A nagyon nagy veszélye ennek az, hogy elzárhatja az utat az újdonság elől, a nyitott és figyelmes hallgatástól, ami meghaladja a már meglévő ismereteinket. Ha igaz is az, hogy a bibliai szövegek embersége mélységesen és finoman nyilatkozik meg, és ezért hasznosnak bizonyulhat a jobb megértés érdekében ennek a szempontnak a figyelembe vétele, mégis azt kell mondanunk, hogy a pszichológiai rács a kinyilatkoztatás üzenetét megfojtja, leszűkíti, a megváltásmítoszok egyikévé degradálja. Paradox módon a bibliai szó éppen akkor tudja kifejteni terapeutikus erejét, amikor nincs olvasási formákhoz kötve, amelyek úgymond megkönnyítenék a megértést. Megfosztja tulajdonképpen a másságától, és mintegy ráilleszti az olvasó vágyaira, elvárásaira, bezárja az ő fogalmi rendszerébe.

A második reakció az értelmezés munkájának a visszautasítása. Ilyen esetben a betű szerinti, majdhogynem fundamentalista olvasatot szorgalmazzák. Egy olyan megrövidítésről van itt szó, ami nem vezet sehová. Egyszerűen a hermeneutikai munka visszautasítását fejezi ki az irodalmiság nevében, ami viszont nagyon könnyen igazolja a Szent Pál-i mondást: A betű öl, a lélek az, ami éltet. (2Kor 3,6) Nagy erővel jelenti ki A Biblia értelmezése az egyházban című dokumentum, amelyet a pápai biblikus bizottság tett közzé (1993): A fundamentalizmus anélkül, hogy mondaná, a gondolat öngyilkosságára ösztönöz. És maga János Pál pápa óvott ettől a veszélytől a dokumentum ismertetésekor, megbélyegezve azokat a keresztényeket, akik az Istenről és a megtestesülésről alkotott hamis képen keresztül hajlamosak azt hinni, hogy Istennek mint abszolút lénynek minden szava abszolút értékű, független az emberi nyelv minden kondicionáltságától. Nem szükséges szerintük ezeket a kondici-onáltságokat tanulmányozni, hogy megkülönböztessük a jelentéseket, mert ezek relativizálják az isteni szót. De a Szentírás Istene nem egy olyan abszolút lény, aki mindent összetör, amihez csak hozzáér, és minden különbözőséget és árnyalatot megszüntet. Éppen ellenkezőleg, ő a teremtő Isten, aki az élőlények lenyűgöző változatosságát alkotta meg, mindeniket faja szerint, ahogyan a Teremtés könyvében ismételten olvassuk (Ter 1). Messze attól, hogy elmossa a különbözőségeket, Isten ezeket tiszteletben tarja és értékesíti (1Kor 12,18. 24.28). Amikor emberi nyelven nyilatkoztatja ki magát, nem ad minden kifejezésnek egyenlő értéket, hanem végtelen könnyedséggel használja a lehetséges árnyalatokat, és elfogadja ugyanakkor a határokat is. Nyilvánvaló, hogy az értelmezéstől való ilyen fajta elzárkózás deviáns módon a szekták felé vezet. Zárt csoporthoz, amelyik védi a saját igazát, melyről azt hiszi, hogy csak ő birtokolja, és ami nem igényel dialógust, konfrontációt, megkérdőjelezést.

Ennek értelmében az az érzésünk, hogy nehéz egy kiegyensúlyozott megfelelést találni a szövegek olvasása és annak az egzisztenciális környezetre való áthelyezése között. És én azt gondolom, hogy ezt a helyzetet kiváltó lényegi ok a közösségi kontextus hiánya, ami a LD „történésére" a legmegfelelőbb környezet. Csak egy reális egyházi és közösségi tapasztalaton belül lehet olvasni és élővé tenni a Szentírást mint Isten élő szavát a hívők történelmi jelene számára. Nagy Szent Gergely tanúsága erre vonatkozóan nagyon világos: „A Szentírásnak sok részlete, amit egyedül nem voltam képes megérteni, testvéreim jelenlétében lett számomra világossá... Arra az evidenciára jöttem rá, hogy a megértés adománya rajtuk keresztül adatott meg nekem." Azt hiszem, jobban kellene munkálkodni azon, hogy a keresztények körében jobban tudatosítsuk a Szentírás és az eukarisztia egységét, sőt, a Szentírás, az eukarisztia és az egyház egységét. Valamilyen formában - bár nyilván nagyon különböző módon - valójában a Szentírás, a közösség, a bor és a kenyér egyaránt Krisztus teste. A LD tevékenységét többször kellene összekötni a plébániai csoportokkal és a vasárnapi szentmise ünneplésével. De főként ha nem jut el valaki arra, hogy személyes és mindennapos, valóságos kitartó legyen a LD-n keresztül, akkor nagyon nehezen fogja Isten igéjének azokat a gyümölcseit élvezni, amelyeket Isten az igeszerető és hűséges hallgatóitól sohasem von meg.

Következtetés

A LD mindig is olyan spirituális tevékenység marad, ami nehézségeket vet fel, amely áldozatot követel, fegyelmet feltételez, kitartást és bensővé tételt. A vele járó nehézség valóságos aszkézissé emeli: vissza kell térni hozzá rendszeresen, állandóan gyakorolni kell. Bármilyen jellegűek is legyenek a nehézségek, amelyek fellépnek a LD gyakorlása során, ezek mindig arra figyelmeztetnek, hogy hol vannak azok a pontok, amelyeken dolgoznom kell, hogy spirituális értelemben növekedve Krisztushoz emelkedjem. A nehézségek tehát szükségesek; nem lehet őket kiküszöbölni: a találkozások árát jelentik. A találkozás vágya pedig annak arányában növekszik, amilyen arányban hűségesek vagyunk a Szentíráshoz - hogy jobban ismerjük az Urat, hogy jelenlétében legyünk, hogy igéjét hallgassuk és akaratát megtegyük. A LD nehézségei nem kell hogy elijesszenek senkit: ezek valójában Krisztus követésének nehézségei.

Farmati Anna fordítása

Jegyzetek

1 I. Illich, Du lisible au visible. Sur l'art de lire Hugues de Saint-Victor, Paris, Cerf, 1991, 9,; R. Guardini, Elogio del libro, Brescia, Morcelliana, 1993, 40-46.

2 H. Bloom, Come si legge un libro (e perché), Milan, Rizzoli, 2000, 13-25.; P. Ricoeur, la fonction herméneutique de la distraction, in: F. Bovon et G. Rouiller (éd.), Exegesis. Problemes de méthode et exercices de lecture (Genese 22 et Luc 15), Neuchatel/Paris, Delachaux Niestlé, 1975, 214.

3 Karthauzi Guigó rendszere szerint, Levél Gervais testvérnek a szemlélődő életről című írásában (12. század). Magyarul olvasható: Népek nagy nevelője. Szent Benedeknek, Európa védőszentjének emlékezete... Közzéteszi Szennay András. Szent István Társulat, Budapest 1981.

4 L. Alonso-Schökel, E attuale il linguaggio del Vecchio Testamento?