Willi Lambert

hOGY A MENNYORSZÁGBA JUSS
Ha félelemben élünk, elveszíthetjük a mennyországot?

 

,,.....és amikor meghalsz, juss a mennyországba"

„Minden jót születésnapodra: légy egészséges, hosszú életű, és amikor meghalsz, juss az mennyországba!" - Ebben a hagyományos német jókívánságban tömören benne van az a kollektív tudás, amely szerint sem az egészség, sem a hosszú élet, és még a mennybéli jövő sem egyértelműen garantált. De ki nem élte át a „nem jutok a mennyországba" gondolat bizonytalanságát? Ez csupán egy sor őskeresztény mentalitásban szocializálódott hívő felfogása lenne? Vagy az olyan kulcsszavak, mint az értelemvesztettség, a jelen abszurditása és más hasonlók kizárólag az elvilágiasodott embernek a menny elveszítésétől való félelmét tükröznék? A menny lehetséges elvesztése miatt mennyire komoly félelmet élünk át?

Találjunk nevet az elvesztés-lehetőségnek

A Szentírásban is van vigasztalás erre, azaz a menny elvesztésétől való félelemre, mégpedig ebben az evangéliumi bölcsességben: „az igazság fog titeket szabaddá tenni". A mennyország elveszítése tehát nem azonos az örök halállal? Az evangélium éppen ezt a félelemkeltő feltevést cáfolja meg. Ezzel együtt azt is kimondja, hogy nem lehet félelmet kelteni, csak ha mi magunk tudatosan magunkhoz engedjük a félelmet. Nem lenne szabad a félelmet az embernek magában szándékosan vagy mesterségesen kialakítania, de nem is szoríthatja ki azt teljes mértékben az életéből.

A 139. zsoltár bátorítást nyújt az emberi élet összes rettegésére, beleértve az egzisztenciális félelmet, a hitbeli bizonytalanságokat, az ijesztő gondolatokat, kívánságokat is. A Szentlélek ismeri összes gondolatunkat, mielőtt még azok tudatosodnának. Isten mint a mi különbejáratú terapeutánk gyógyításával ajándékoz meg bennünket. Ez a saját őszinteségünk által valósulhat meg. Az emberi énnek nem kell kevesebb vagy több félelme legyen saját negatív önértékelése, illetve más emberek ítéletei, ítélkezése miatt. Aki félelmeitől szabad - ami nem egyenlő a teljes mértékben félelem mentes léttel -, őszinte önmagával, ezért kevésbé befolyásolható, kevésbé függ a mások által róla kialakított véleménytől, nincs szüksége arra, hogy belső, elfojtott fájdalmai és félelmei miatt ajzószerekhez meneküljön, és kevesebb zajra van szüksége, hiszen mindebbe csak a félelmei üldözik.

Jó társaságban lenni

Annak, aki Jézus Krisztus Lelke és evangéliuma szerint él, igazi vigasztalást jelent, hogy önmagát „jó társaságban" tudja, de kerülhet olyan helyzetbe, mint Jézus tanítványai. Ők a tengeri viharban halálfélelmet éltek át. Jézus azt kérdezte tőlük: miért van ekkora félelem bennetek? Nem bíztok?

Jézusból is félelmet váltott ki az ő életének „sikere", azaz megbízatása, ráadásul ő még „jó társaságban" is volt. Félelme az Olajfák hegyén történtekben válik nyilvánvalóvá. Itt nem csupán az ő különleges, erőszakos halála kap hangsúlyt, hanem félelemmel teli kérdése is: „Életem küldetését teljesítettem? A növekvő ellenségeskedés, az alvó tanítványok az én Isten országáról szóló örömhíremnek a bizonyítékai? Betöltöttem-e életem küldetését?" Tehát a Jézusra való emlékezés bátorítás lehet, az ő szavai értelmében: „Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te", és: „Kezedbe ajánlom lelkemet".

Az isteni szeretet mélységének a megnyilvánulása

Egy püspökről mesélték, hogy amikor haldokolt, a püspökség hivatalos gyóntatóatyja ott állt mellette, és az összes lehetséges „halálimát" elmondta. Egyszer csak megszólalt apüspök: „Atyám, most már abbahagyhatja az imádkozást. Én azt hiszem, most már hagyom magam egyszerűen odaérkezni." Ez a „szép történet" világossá teszi, hogy sokszor a küldetésünkkel próbálunk valamilyen módon úgymond spórolni, aztán a végső percben mégis szeretnénk biztosítani magunkat. De amikor valaki eljutott önerejének végső határáig, már csupán egyetlen irányba haladhat: Istenhez, a kegyes bizalmashoz.

Jóllehet az ész próbálja önmagában megfogni, beláthatóvá és megfoghatóvá tenni, de „az isteni szeretet szakadéka végtelen, mélyebb a legmélyebb szakadék sötétségénél". Ő azzal vigasztal bennünket, hogy „a látásbeli tökéletlenség minimumánál a szeretet maximuma előmerészkedik" (Peter Wust). Talán ez a teológiai megfogalmazás is képes az értelmi képességeinktől kissé elszabadítani és az elmúlás kérdését félelemmentesíteni. „A pokol valószínűleg lehetséges az emberi szabad akarat miatt, és valószínűleg lehetetlen az isteni szeretet nagysága miatt." A mondat első része a nem emberi mélységekre mutat rá, a második rész bátorítás a reményünk bizonyosságára vonatkozóan.

Hódolat - minden ismeret kezdete

Talán amikor az aggódást félelemként értelmezzük, akkor az úgy is működhet, mint Isten megértésének előjele, azaz mint egy-egy természetes reakció a felfoghatatlanul nagy Isten előtt. De hogyha Istenből csupán a félelmet tapasztalnánk, akkor ez az abszolút nihilizmushoz vezetne. Szerencsére Isten nem pusztán távoli hatalmasságában tapasztalható meg - ez csupán kivonata lehetne -, hanem a végtelen hatalmú Isten egy időben kimondhatatlanul életbarát és szeretettel teljes is, és ez a végtelen szeretet teszi őt hatalmassá. Eszünkbe juthat Rudolf Otto sokat idézett mondata: „mysterium fascinosum et tremendum", a szent titkának lenyűgöző és megrendítő volta. Egy ima, amely a misekönyvben szerepel, kifejezi, a különböző isteni tulajdonságok hogyan egészítik ki egymást és hogyan teszik Istent „elviselhetővé", illetve hogyan mutatják őt meg a maga teljes valóságában: „Isten, mi atyánk, a te fiadat értünk váltságul adtad. Ő hagyta, hogy általa megismerjük, milyen vagy: nagy a te kegyességed teremtményeid iránt, hatalmas a te fölséged és jóakaratú a szereteted".

A 111. zsoltárban a következőt olvashatjuk: „Az istenfélelem minden tudás kezdete, mindaz, aki így él, bölcs". Ha az egész zsoltárt elolvassuk, kitűnik, hogy a félelem szó az isteni gyönyörűségbe beágyazva fordul elő, és akkor igazán jól értelmezhető és kevésbé félreérthető, ha a hódolat szóval helyettesítődik. Ugyanis a hódolatteljes tisztelet (alázat) az élet és szeretet központi eleme, ezért egyben a bölcsességé is.

Kötelező félelemismeret

Természetesen a félelem elsajátítható úgy is, mint egyfajta kötelesség - állítja Sören Kirkegaard -, a mi gonoszságtól megbélyegzett világunkban a félelem figyelmeztető jelleggel bír. Ugyanis ez jelzi előre életünk veszélyeit, megóv a hibás önbizalomtól, képes reálissá, alázatossá tenni és minden vonatkozásban megerősíteni, mint Pétert, aki a tavon süllyedve (félelemből) Jézus felé nyújtotta a kezét. Az egészséges félelem éppúgy szükséges az élethez, mint a túlzó rettegéstől való megszabadulás.

A félelem olyan, mint egy mérő készülék, amelyen életünk legértékesebb részei, „életünk gyöngyszemei" kerülnek megmérettetésre, és az elvesztésük fenyeget bennünket, de végül mégis megtaláljuk, visszakapjuk őket.

Ennek kapcsán haladhatunk még mélyebbre és mondhatjuk: a félelemben tárul fel igazán emberségünk egésze, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Azt is mondhatnánk: mondd meg, mitől félsz, és én megmondom, ki vagy. Az emberi életben a félelem a lelki élettel társul: „Minél kevesebb a lélek, annál kevesebb félelem" - mondta S. Kirkegaard, és ennek kapcsán beszélt „az embernek maradás kalandjáról", azaz arról, hogyan kell „megtanulni félni úgy, hogy a félelmet sose veszítsük el, vagy azért, mert sosem féltünk, vagy mert már elsüllyedtünk a félelemben. Aki megtanulta a bölcs félelmet, a leghatalmasabbat ismerte meg".

A legrettentőbb félelem az, amely Istentől való félelemmé válik, mert ez egyben sokszor majdnem istenkáromló bölcsességgé is lesz, közvetítve, kialakítva bennünk a büntető, fegyelmező és fenyegető Isten képét. Ilyen félelemre, ilyen istenképre vonatkozó jézusi magatartás tükröződik az evangéliumban, amikor ezt olvassuk: „A pislákoló mécsbelet nem oltja ki", nem is akarja erején felüli lángra lobbantani, hanem mindettől megszabadítja.

Igazságosság és irgalmasság

Az elveszíthető mennyország gondolata után vizsgáljuk meg azt a kérdést, amely a becsületesség és irgalmasság problémája között feszül. Létezik egy kiirthatatlan, ösztönös becsületesség, amely nem „a hóhérnak az áldozata felett aratott győzelmében" valósul meg (M. Horkheimer). Ezen túl létezik egy ún. „legfelsőbb igazság", amelyet a római korban a következő módon fejeztek ki: „Fiat iustitia pereat mundus!" (Igazságosságnak kell lennie, és a világ megalapozódik). Aquinói Tamás mondta e kettő kapcsolatáról: „Az igazságosság az irgalmasság nélkül kegyetlenség. Irgalmasság igazságosság nélkül a szétesés anyja".

Jézus egyetlen pontra helyezi a hangsúlyt. Magasztalja Istent, mert hagyja sütni a napot az igazság és az igazságtalanság, a jó és a gonosz fölött egyaránt (vö. Mt 5,43-48). Ő az az Isten, aki az életet növekedni, teljesedni hagyja. De ő az az Isten - ezt az evangéliumban szereplő jajkiáltások bizonyítják -, aki semmi esetre sem viszonyul ugyanúgy az igazakhoz, mint a gonoszakhoz. Azt is hangsúlyozza, hogy az irgalmasságnak előnye van az igazságossággal szemben: „Az irgalmasság győzedelmeskedik az igazság fölött" (Jak 2,13). Az első János-levél írója így fogalmaz: „Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten hatalmasabb a mi szívünknél, ő mindent tud" (1Ján 3,20).

Félelemmentes szeretet

Az evangéliumok abszolút középpontját a hit és a bizalom képezi. Istenre az ember bátran bízhatja magát, ez a jézusi igehirdetés középpontja. Az összes prédikáció, ima, lelkigyakorlat, meditálás, szentírásolvasás mondhatni belső „bizalomépítő intézkedés". A rettegéstől való megszabadítástól az emberi szív természetes szeretetéig tartó bizalom útjáról János evangélista a következő vigasztaló szavakat fogalmazza meg: „Szeretet az Isten; aki szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben" (1Ján 4,16-18).

Gyermeki szeretet - egynek lenni az isteni szeretettel

Nem túlságosan feltűnő, de Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve egy, a szolgai, gyermeki és a tiszta szeretetről szóló részlettel zárul. „Jóllehet mindennél többre kell értékelni Istennek, a mi Urunknak tiszta szeretetből fakadó buzgó szolgálatát, mégis nagyon kell dicsérnünk az isteni Felség félelmét is. Mert nem csupán a gyermeki félelem az, ami jámbor és nagyon szent dolog, hanem amikor az ember már semmi jobbra vagy hasznosabbra nem képes eljutni, a büntetéstől való félelem is nagyon segíti, hogy a bűnből kiemelkedjék. Ha pedig már kiemelkedett, könnyen eljut a gyermeki félelemre, amely egészen kedves és tetsző Istennek, a mi Urunknak, mert együtt van az istenszeretettel."

Érdemes ennek a részletnek néhány aspektusát kiemelni. Egyrészt az első rész a tiszta szeretetre vonatkozik, arra, ami mindenekfelett drága. Azért szükséges a szemlélődésben a tiszta szeretetet megtalálni, hogy az ember mindenben Istent szolgálhassa. De Ignác a saját tapasztalatából tudta, hogy az isteni szeretet megközelítése élethosszig tartó folyamat.

Ignác összehasonlító-értékelő módon élt. Soha nem az emberi maximumokat, előnyöket látta meg, hanem a cél felé haladó vándort. Ezért írt egyszer arról, hogy csak az Istennel együtt keresztre feszített szeretetről beszélhetünk, úgy „ahogyan egy szolga az urával, vagy mint egy barát a barátjával" összetart mindenben. Az ehhez hozzáillő, az egyént „érvényesen", tudatában megérintő, belső, intim nyelvhasználat nem egyoldalúan megkövesedett, hanem éppen ellenkezőleg, ennek megfelelő. Az Újszövetség dialógussal végződik, amely az Istent megközelítő ember és Ura között Jézusban, Jézussal zajlik: „Igen, hamarosan visszatérek. - Ámen. Jöjj, Úr Jézus!" (Jel 22,20).

Dénes Gabriella fordítása