Réti Tamás
a BETEGSÉG ÉS A GYÓGYÍTÁS SZOCIOKULTURÁLIS MEGKÖZELÍTÉSE AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN (1)

 

A Sociocultural Approach to Disease and Healing in the New Testament (1)

A Christian is often facing diseases. He/she tries to give an answer to the origin of the ill-ness. The Jews often saw illness, diseases as a divine punishment. The inhabitants of the first century Palestine asked Jesus: "Rabbi, who sinned, this man or his parents, that he was born blind?" (Jn 9, 2b) Christians today ask with the disciples in a similar way. The proverb states: "The ways of God are inscru-table". In the case of the many wondrous heal-ings or symbolic diseases one meets the abundance of background information. These are sought to be explained with the help of some methods borrowed from non-biblical sciences that are applied to the stories of healings described in the New Testament.

 

A ma embere számára egyértelmű, hogy bármilyen testi nyavalyával az orvost keresi meg elsőként, aki megfelelő diagnózis után gyógymódot ajánl. A kezelés végeztével a betegség elmúlik. Így valószínűleg a betegségben a beteg nem lát valamiféle isteni büntetést, a gyógyulást sem véli valamiféle csodának; nem különben magát az orvost sem tartja csodatevőnek, aki mágikus keverékekkel - gyógyszerekkel - kezeli testének meghibásodásait. A ma embere szerencsés! Rendelkezésére áll egy sor eszköz, orvosság, gyógymód, amelyeket megfelelő szakemberek alkalmaznak. Az ókori Kelet lakóinak mindez nem állt rendelkezésére. Állandó rettegés töltötte el a szívüket, hiszen bármikor felüthette fejet egy járvány, amelyet megfékezni nagyon nehezen lehetett. Gyakran láttak isteni csapásokat, büntetéseket a természeti jelenségekben. Az orvos, illetve az orvosság nehezen volt elérhető. Csak tehetősek élhettek igazán vele. A pórnép számára maradt a varázslat és a babona. Nem véletlen, hogy hitviláguk elemei gyakran tartalmazzák a haragvó, büntető, despota Isten képét. Az 1. század palesztinai embere is ilyen világszemléletet vallott. Ezért is vezetjük be a tanulmányt a gyógyítás, orvoslás, illetve a betegség antropológiájának kiértékelésével.

Az Ószövetség azt a meggyőződést tükrözi, hogy a szenvedés, így a betegség is Isten büntetése (Szám 12,9-10, Jer 32,28-44, MTörv 29,13-27, Iz 60, 10-13).¹ Ez a gondolatsor megjelenik az Újszövetségben is. A vakon született embert látva a tanítványok megkérdik Jézust: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?" (Jn 9,1b). Ez általánosan elterjedt nézet volt a zsidóságon belül, akárcsak az egész ókorban. Ez egyrészt a korban felbukkanó csodatévők nagyszámú jelenlétéhez vezetett nemcsak Palesztinában, hanem a hellenizált Római Birodalom területén is. Ugyanakkor ez a hivatásos orvosok kettős megítélésével járt; egyrészt ők azok, akik szakértelmükkel hozzásegítenek a gyógyuláshoz, másrészt Isten akarata ellen cselekszenek és tisztátalanok.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög hatás alatt álló Római Birodalom gyógyítással kapcsolatos nézeteit sem, ha átfogó képet szeretnénk nyújtani. Az első században feltűnő, hogy a csodatevők, a gyógyító istenségek, a karizmatikus tanítók hatással voltak az első keresztényekre. Gyakran szegezhették nekik a kérdést, hogy miért nagyobb Krisztus, mint Aszklépiosz vagy akár tyanai Apollóniosz, hiszen ők is tettek csodákat. Problémát okozhattak a csodatévő császárokról érkező beszámolók is.

Ez a tanulmány az orvoslás és az orvos szerepével kapcsolatos meggyőződéseket szeretné megvizsgálni, különös tekintettel az Újszövetség korára. Hogyan lehetséges az, hogy az orvos szerepe egyszerre megvetés és hála tárgya? Ugyanakkor az írás célja új látásmódot kínálni a gyógyulás megítélésével kapcsolatban. Ez a látásmód az első századi palesztinai beteg és a társadalom perspektívája.

A betegség és az orvoslás antropológiai megközelítése

A közfelfogás szerint az emberi élet boldogsága azon múlik, hogy az adott személy mennyire szerencsés. Az egészség a jó szerencséhez kapcsolható, a betegség viszont a balszerencse megnyilvánulása. A keleti (beleértve a közel-keleti) gondolkodásban a betegség fogalma sokkal tágabb, és nemcsak a testi vagy mentális rendellenességet foglalja magában, hanem mindazt, ami megbontja a jóllétet. Amikor tehát egy társadalom egészségüggyel kapcsolatos nézeteit szeretnénk vizsgálni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az individuum kapcsolatát a közösséggel, a természettel, valamint önmagával. Ha így vizsgáljuk, akkor a társadalmi szerveződések három lehetséges választ, feltevést dolgoznak ki a betegségre: (1) csak korlátozott számú probléma fordulhat elő egy társadalomban, amelyre választ adhatnak, (2) a lehetséges válaszoknak nincs határa és nem ismétl ődnek, illetve (3) minden lehetőséget, megoldást ismertetnek az egész társadalomra kiterjedő módon. Tüzetesebben csak az első feltevéssel foglalkozunk. Ehhez kapcsolódóan öt alapkérdésről beszélhetünk: az emberi tevékenység módjaira, az interperszonális kapcsolatokra, az időfelfogásra, a természettel való kapcsolatra, illetve az emberi természet megítélésére vonatkozó kérdésekről. Mindegyik problémára három lehetséges megoldás kínálkozik (lásd I. táblázat).²

I. táblázat. Öt alapprobléma a kultúrák értékeinek a tanulmányozására

Ha a nyugati társadalmat tekintjük kiinduló, illetve összehasonlító alapnak, elmondhatjuk, hogy a mai (nyugati) ember az említett problémákra a következő válaszokat dolgozta ki: a cselekedetet hangsúlyozza, individualista, jövőorientált, uralja a természetet és alapjában véve jónak, illetve semlegesnek tartja az emberi természetet. Az első századi mediterrán ember gondolkodásmódja eléggé eltér a modern emberétől, noha bizonyos hasonlóságok is felfedezhetőek. Hangsúlyozza a lét, illetve a lenni állapotot (a jó lét kívánatosabb, mint a tisztátalan, amelynek tisztaságát visz-sza kell állítani; Lk 5,12-16, 17,11-19). Ez nemcsak az egészség megítélésében, hanem az egész szemléletmódban mutatkozik. A személyközi kapcsolatokat tekintve megállapítható, hogy hangsúlyo-zottabb a kollaterális és lineáris viszonyrendszer, tehát az együttműködés fonto-sabb, mint az egyéni gondolatok véghezvitele (pl. Péter anyósa meggyógyítása után azonnal kiszolgálja őket, Lk 4, 38-39). Emellett megfigyelhető a hierarchia hangsúlyozása is (Jézus felette áll a démonoknak, Lk 4,36).³ Időfelfogásuk a jelenre (mindennapi kenyerünket, Lk 11,3) és múltra irányul (a szadduceusok és farizeusok ragaszkodása a hagyományokhoz - lásd a szombat körüli vita, Lk 6,7). Az első századi palesztinai népesség teljes mértékben a természetnek volt alárendelve, egyedül csak Isten képes befolyásolni a természet erőit (Lk 8,24-25). Az emberi természet megítélése is kettős, azaz jó és rossz (Lk 18,20,6,26-49).⁴ Az első század embere inkább foglalkozott a léttel, mint annak funkcióival. Így a betegség kapcsán nem tudományos magyarázatra koncentráltak, sokkal inkább a tüneti kezelésre. Az ókori embert a mai értelemben véve soha sem érdekelte a betegség oka.⁵

Vizsgálódásunkat bizonyos terminusok tisztázásával kell folytatnunk. Ezek a terminusok mind a betegséggel és a gyógyítással kapcsolatban jelennek meg. Segítségükkel különbséget tudunk tenni a biológiai-orvosi és a népi, szociokulturális gyógyítás megítélése közt. Ezen terminusok a következők: egészség, baj, kór, betegség, kike-zelés és gyógyítás.

Az egészséget nehéz meghatározni, meghatározása általában kultúrafüggő

(egy maszáj harcosnak nem ugyanaz az igénye, mint egy New York-i brókernek). E kérdés tárgyalásánál érinteni kell a test, a szellemi állapot kérdését is. A WHO (World Health Organization, Egészségügyi Világszervezet) 1976-os megfogalmazásában az egészség a teljes fizikai, mentális, valamint szociális jóléti állapot, nem csak a betegség és gyengeség hiánya.⁶

A baj olyan realitás, amelyet az ember érzékel, a jóléti állapot megszűnése. Kétféle perspektívából lehet szemlélni: a kór és a betegség terminusai és az általuk jelölt valóság szempontjából. A megnevezést akkor alkalmazzuk, amikor nem akarunk lényeges különbséget tenni a kór és a betegség közt.⁷ Általánosságban a társadalom határozza meg a jelen-tését.⁸

A kór nem egy valóság leírása, hanem magyarázó álláspont, amely az emberi szervezet vagy szervrendszerek strukturális és/vagy funkcionális meghibásodásait írja le.⁹ Másként fogalmazva a testi tünetek, jelek, valamint fizikai és emocionális kellemetlenségek érzékelését jelen-ti.¹⁰ Nem föltétlen von maga után keze-lést,¹¹ de szakavatottak, orvosok állapítják meg.¹² Ugyanakkor megítélése változik a földrajzi és a szociális viszonyoktól függően.

A betegség sem a realitás leírása, hanem az emberi tapasztalaté, magyarázat egy, a társadalom által leértékelt állapotról. Az emberi balszerencse szociális és kulturális kiértékelése áll a középpontban, tehát kulturális felépítettségű, de az egyén tapasztalatán alapuló rosszulléti állapotot jelöl, amely magába foglalja a szenvedés élményét is.¹³ Van biológiai vonulata, és emellett történelmi, kulturális horizontja is.¹⁴ A kórral ellentétben kezelést, gyógyítást igényel. Leegyszerűsítve a két fogalom közt különbséget tehetünk aszerint, hol lokalizálhatóak: a kór a testben, míg a betegség a lélekben játszódik le. Mindkettőről elmondható, hogy individualista, de a betegségnek erősebb a társadalmi vonzata (például munka vagy társas kapcsolatok meg-szűnése).¹⁵

A kikezelés a kóron való felülkereke-dést jelenti. Ezzel szemben a gyógyítás a betegségre irányul, személyes és társadalmi értelmet szeretne adni a bajnak, valamint az élet értelmét állítaná helyre azáltal, hogy a betegséget kiküszöböli.¹⁶ A két fogalmat általában szinonimaként használják, de az orvosi antropológia különbséget tesz köztük.

A mélyebb megértés érdekében hadd illusztráljuk mindezt egy példával. A Mk 9,14-29, Mt 17,14-21, Lk 9, 37-43-ban olvashatjuk a holdkóros fiú esetét, illetve utalást találunk rá a Mt 4,24-ben is. A démon által megszállt fiú baját az evangélista holdkórosságként határozza meg. A mai orvostudomány azonban ezt az állapotot az epilepsziával, egy betegséggel azonosítja. Kikezelése sajnos nem lehetséges, de Jézusnak sikerült meggyógyítania a fiút.

Mindezek tükrében mondhatjuk, hogy a társadalom felépíti a saját egészségügyi modelljét. Megállapítható, hogy kol-lektívan hozzák létre a társadalom elemei egy olyan minta alapján, amely a társadalom minden szintjén érvényesül. Három nagy összetevővel kell számolni: a hivatásos gyógyítók (orvosok), a népi gyógyítók (sámánok, javasemberek), valamint a populáris, elterjedt nézetek rétege (hiedelmek, elhatározások, szerepkörök, relációk, utasítások). Meglepő módon az utóbbi az, amely nagyban befolyásolja és uralja az emberek nézeteit. Mindezek mellett öt alapvető kérdés, funkció (belső klinikai funkciók) építi fel az egészségügyről vallott nézeteket: az egészségügyi értékek kulturális hierarchiája, a betegség élménye, kognitív válasz, gyógyító cselekedetek, lehetséges eredmények (a kezelés kudarca, krónikus betegség, gyógyulás, halál).¹⁷ Minden társadalom rendelkezik egy értékhierarchiával, például a mediterrán ember (az első században) elsődlegesen olyan belső értékeknek rendelődött alá, mint a becsület és a szégyen, a nemek különválasztása a társadalomban, alá- és fölérendelő viszonyok, jók és rosszak, a fájdalomra irányuló attitűd, valamint a hit a szellemvilágban. Így egyedi hierarchia jött létre az egészségügy kiértékelésére. Ezek alapján azt is mondhatjuk, hogy a betegség élménye is szervesen alárendelődik a kultúra elvárásainak, illetve az határozza meg a betegség kifejezését, értékét, és azt is, hogyan élünk együtt a fájdalommal.¹⁸ A kultúrafüggő betegségre kultúrafüggő választ is adhatunk, amelynek meghatározásakor figyelembe kell venni a család, a barátok, a közösség, az orvosok megnyilatkozásait is. Tehát a kognitív válasz is kul-túrafüggő.¹⁹

Maga a gyógyító cselekedet mind az öt funkción áthalad, átfogja, felöleli azokat. Tehát felöleli a tudományos gyógymódokat és a szimbolikus gyógyító cselekedeteket is. Végeredményben minden lehetséges válasz felkészít a mulandóság elfogadására és az élet teljes körű helyreállítására.²⁰

A betegségre adott válasz, amely a gyógyító részérő l érkezik, a magyarázó modellek összességének felállításával érthető meg. Öt alapvető kérdésre kell választ adniuk a gyógyítóknak: mi a betegség eredete, mi a betegség kezdete, melyek a tünetek, mi a betegség lefolyása (illetve mi annak mértéke: akut, krónikus stb.),²¹ és végül: mi a kezelés. Az említett holdkóros fiú esetében a betegség démoni eredetű (néma és süket lélek, Mk 9,17a), amely a beteget kora gyermekkorától kínozza (MK 9,21). Az epilepsziára jellemző tünetek leírását látjuk (Mk 9,18a), valamint azt, hogy Jézus jelenlétében is hatalmába keríti a beteget a lélek (Mk 9,20). A végkifejletben Jézus parancsoló szavával kiűzi a gonosz lelket (MK 9,25).

Mindezek a tények nagyon meggyőzőek, de hogyan lehet konkrét esetekre alkalmazni? Hogyan tudjuk teljesebb értelmükben látni az adott kor betegségeit és a róluk alkotott elképzeléseket? Vegyük példának a leprát, amely köztudottan már a kezdetektől sújtotta a zsidó népcsoportot. Vagy mégsem? Két modell által kínálok e kérdésre választ: a biológiai-orvosi vagy empirikus modell, illetve a szociokulturális vagy hermenutikai modell segítségével.

Orvosilag abszurd azt állítani, hogy a Lev 13-14-ben lepráról van szó.²² A paleopatológia Egyiptom és Palesztina területétől egyetlen leprás esetről tud, az is a posztbiblikus (Kr. u. 600 után) időkből, Egyiptomból való. Palesztina területén nem találtak ilyen leletet.²³ Amiről a Szentírás beszél, az más bőrbetegségek megnyilvánulása. A mai orvoslás által leprának (Hansen-kór) nevezett betegséget egy mikroorganizmus, a Mycobacterium leprae okozza. Ezt a norvég orvos, Gerhard Henrik Hansen fedezte fel 1873-ban. Tünetei elsősorban a bőrfelület elszíneződése, nehezen gyógyuló (hetek, hónapok múlva) sérülések, izomgyöngeség, deformált bőrfelületek, érzékek elvesztése a végtagokban.²⁴ Mindez nem teljesen egyezik a Bibliában leírt tünetekkel. A héber leírás nem felel meg a mai Hansen-betegségnek. Az ott leírt betegség tünetei csak foltokban jelentkeznek (ha a teljes testre kiterjed, az illető tiszta lesz, Lev 13,12-13), valamint a szőr kifehéredik. Orvosilag ezek az emberek pikkelysömör, seborrhea, bőrgomba, ekcéma vagy pityriasis rosea nevű kórokban szenvedhettek.²⁵

Vajon fontos, hogy milyen betegségben szenvedhettek az izraeliták? Vagy fontosabbak a betegségnek a háttérben megbúvó kulturális vonzatai? A lepra - mint minden betegség - az egységet bontja meg. Maga az emberi test mutatja szimbolikusan a szociokulturális közeg milyenségét.²⁶ Pilch megállapítja, hogy a Lev 11-15 írásai a fogság kora után vagy az Ezdrás-féle reform korában keletkeztek. Az Ezdrás-féle reform korára való időzítés alapja az idegen asszonyok elbocsátására irányuló intézkedéssor (Ez 10,10-11), valamint a közösség szentségének helyreállítása. Ha a Lev 11. fejezetét nézzük, akkor az a tisztátalan és tiszta ételekkel (száj), a 12. a szülés és menstruáció (női nemi szerv) kérdéseivel, a 13-14. a leprával (bőr, test határa), illetve a 15. a nemi tisztasággal (férfi és női nemi szervek) foglalkozik.²⁷ Mindezen területek a test határait képezik, minden sértés, sérülés és tisztátalannal való érintkezés megbontja a test és a közösség egységét, s mint ilyen megbontja a szentséget is (Lev 19,2). Ebből következik, hogy sérülést szenved a társadalom, hiszen ezek az emberek nagyban függtek társaiktól (kollaterális és lineáris viszony). Visszatérve az evangéliumokhoz elmondható, hogy Jézus közösséget vállal (Lk) és megtisztítja (Mk, Mt) a leprásokat. Ezzel visz-szavezeti őket a közösségbe, illetve helyreállítja magát a közösséget.²⁸

További két terminus, az etikus és emikus perspektíva tisztázására van szükségünk, amelyek az etnoor-vostudomány²⁹ sajátjai. Az etnoorvos-tudomány elsődlegesen a betegség okaira keres magyarázatot. A két terminust Kenneth Pike 1962-ben vezetette be a néprajztudományba.³⁰ Az etikus perspektíva elsősorban egy, a rendszeren kívülálló személy percepciója, míg az emikus a személy belső látásmódját jelenti.³¹ Az etikus percepció a viselkedésformák kultúrától független bemutatása, osztályozása és analízise. Megállapítható, hogy az etikus megfigyelő álláspontot jelent, míg az emikus a közösség egy tagjának az adott jelenségre, viselkedésformára adott magyarázata. A holdkóros fiú esetében etikus adat a mai olvasó megállapítása, hogy a tünetegyüttes az epilepsziára utal. Ezzel ellentétben az első század palesztinai embere ezt a tünetcsoportot egyértelműen démoni megszállottságnak tulajdonította, ez viszont a világ emikus felfogásából ered. (Összefoglalóként lásd a II. táblázatot.)

II. táblázat. Az etikus és emikus perspektíva közti különbségek

E modellekkel, illetve terminus technikusokkal könnyebb vizsgálni és megérteni bizonyos bibliai részeket. Egyszerűbb választ adni a gyógyítás és csoda kapcsolatára is, illetve könnyebb az első századi ember világába való betekintés.