Marton József
RÍTUSVITÁK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZTI ERDÉLYBEN
The problem of the different rites in Transylvania
According to the Canon Law of the Catholic church believers cannot easily change their rite. In 1814 in a resolution of the Hungarian state it was considered an ecclesiastical matter and the state did not interfere. Laws issued in 1868 and 1895 stated that it was possible to shift. In Transylvania the Alba Iulia Roman Catholic and the Blaj Greek Catholic bishops had an agreement that made the change possible with the approval of both bishops. The 1918 Canon Law of the Catholic church allowed the women to follow the rite of her husband without special permission, otherwise such a thing could only take place with the permission granted by the Vatican. From 1929 this permission was given by the papal nuncios of eazh country. The question became delicate in such places where rite and nationality were intertwined. In Romania the Constitution published in 1923 made an important difference between Romanian and non-Romanian churches, considering all Orthodox and Greek Catholic believers automatically Romanian, although there were quite a lot of Hungarians among the Greek Catholics. The law on cults issued in 1928 made all this more obvious as Romanian Greek Catholics were taken apart from any other Catholic rite, thus shifting from one rite to another became an act ruled by the state. According to the laws of the state it was very easy to become a Greek Catholic if one was Latin-rite Catholic before, but the reverse was made almost impossible. So the issue of shifting from one rite to another within the Catholic church in Transylvania was a tool used by the state in their national(ist) policy.
A katolikus egyházjog szerint a rítusváltoztatás, a különféle szertartások egyikéről a másikra való áttérés nincs a hívek szabadságára bízva. A magyar állam a rítusváltoztatást az egyházak belügyeinek tekintette. Már az 1814. október 4-én kelt királyi resolutio (helytartótanácsi rendelet) kimondta, hogy a szertartás-változtatásba és a vegyes szertartásúak házasságából született gyermekek vallásának kérdésébe nem szól bele. Az 1868-as és 1895-ös államjogi törvények is a rítusváltoztatást semlegesen kezelték és lehetővé tették (a rítusváltoztatást nem tekintették vallásváltoztatásnak).
A bevett joggyakorlat szerint mind a két rítusú ordinárius előzetes tudtával és engedélyével volt lehetséges a rítusváltoztatás. Erdélyben a gyulafehérvári római katolikus és a balázsfalvi görög katolikus főpásztorok között történt megállapodás, hogy rítusváltoztatáshoz mind a két főpap hozzájárulása szükséges.
Az 1918-as Egyházi Törvénykönyv a Szentszék kifejezett engedélyéhez kötötte a szertartásváltoztatást, a vegyes házasság esetén egyedül az asszonynak engedte meg, hogy engedély nélkül felvehesse férje rítusát (a gyerekek pedig atyjuk szertartását követik). 1929. január 1-től kezdve a rítusváltoztatáshoz az engedélyt az egyes országok pápai követei (nuncius, internuncius, apostoli delegátus) adhatták meg.1
A szertartáscsere kényessé vált ott, ahol a szertartás kérdése szorosan összefonódott a nemzetiségi kérdéssel, s azt még az állami hatóságok is kihasználták. Mivel a keleti katolikus rítusok rendszerint nemzeti rítusok is, legtöbb esetben a rítusbeli és nemzeti szempont alig lesz elválasztható egymástól. Ez talán sehol sem éleződött úgy ki, mint éppen Erdélyben. Mert Erdély a keleti és nyugati kultúrának és kereszténységnek és ezzel együtt a kétféle mentalitásnak is találkozó-, sokszor ütközőpontja. Itt a nyugati kultúrában és mentalitásban felnőtt, eredetileg keleti rítusú katolikus hívő könnyen hajlandó szertartásilag is a latin egyházhoz tartozni.
Erdélyben a keleti rítusú egyházak nemzeti egyházaknak mondták magukat, főpásztoraik rendszerint nemzeti okból nem adták meg a latin rítusra térőknek az engedélyt. Egyházjogilag így nem is lehetett a rítust megváltoztatni, mert ha valaki közben protestánssá vagy felekezetnélkülivé is lett, a visszatérés esetén – püspöki vagy pápai engedély hiányában – azt a rítust volt köteles felvenni, amelyhez korábban tartozott.
Évszázados fejlődés eredményeként a vegyesen élő különböző nemzetiségű román, rutén s magyar anyanyelvű görög szertartású katolikusok a családi és gazdasági kapcsolatoktól függően egymás nemzetiségébe kölcsönösen beolvadtak. Erdélyben a görög katolikusok nagyobb része román anyanyelvű, de voltak rutén és magyar anyanyelvűek is. Máramarossziget, Nagykároly és Szatmárnémeti környékén, sőt még a Székelyföldön is nehéz volt mindig pontosan megállapítani az egyes görög szertartású katolikusokról, hogy román, rutén vagy magyar eredetűek-e, egyházjogilag melyik nyelvű szertartást kellene követniük a három közül. A Székelyföldön élő 1530 román nyelvű és 18 333 magyar anyanyelvű görög katolikus, a Lázár grófok és más főurak által odatelepítetteknek az utódaik külön vikáriátusság keretében a hajdúdorogi püspökség alá tartoztak.2 Ezeknek nagy többsége nyelvben és érzésben magyarnak vagy székelynek vallotta magát. Hogy a román eredetnek még a látszatát is elkerüljék, egyesek még a világháború előtt igyekeztek a latin szertartást felvenni. Mind az erdélyi, mind a szatmári latin egyházmegyék területén megmagyarosodott görög katolikusok latin rítusúvá akartak lenni, mivel a román görög katolikusok és az ortodoxok is a vallást egyben nemzetiségi hovatartozásként kezelték.
A görög katolikus püspökök pedig engedélyük megtagadásával vagy halogatásával próbálták megakadályozni a szertartásváltoztatást. Emiatt egyre több görög katolikus, mivel rítusát nem változtathatta meg, hitének teljes elhagyására vállalkozott. A görög katolikusok számbeli veszteségét azonban kiegyenlítette, hogy ugyanezen időszakban lényegesen több görögkeleti tért át az egyesült görög egyházba. Mailáth püspököt aggodalommal töltötte el a gyakori rítusváltoztatás érdekében történő hitehagyás, s 1904. szeptember 16-i körlevelében püspöki engedélytől tette függővé azoknak a protestánsoknak vagy felekezetnélkülieknek az egyházba való visszavételét, akik eredetileg latin, görög vagy örmény szertartásúak voltak. Egyúttal érvénytelennek nyilvánította az illetőknek az engedély megadása előtt esetleg mégis megtörtént felvételét, illetőleg visszavételét a katolikus egyházba. Rendelkezésével utólagosan rendes útra akarta terelni a rítusváltoztatásokat, kieszközölve vagy a görög katolikus püspökök, vagy közvetlenül Róma engedélyét. Legfőbb törvénynek a lelkek üdvösségét tekintette, s vissza akarta terelni az egyházba azokat a volt görög katolikus szertartású hívőket, akik azért szakadtak el tőle, mert magyarok voltak, illetve magyarnak vallották magukat. Előfordult ugyanis, hogy a görög katolikus püspökök megtagadták a kérelmezőktől a latin szertartás felvételére az engedélyt, s az illetők ekkor hátat fordítva a katolikus egyháznak, protestánssá lettek. Mailáth püspök a helyzetet konkrét esettel feltárta Rómában.
X. Szent Pius pápa 1905. február 18-án írásban, majd december 24-i kihallgatás alkalmával élőszóban általános érvényű engedéllyel felhatalmazta Mailáth püspököt, hogy amennyiben a görög katolikusoknak lelki veszedelmük forog fenn a rítusváltoztatás miatt azért, mert főpásztoraik az engedélyt nem adják meg, a görög püspökök akarata ellenére is fölveheti a latin egyházba. Mailáth élt ezzel az engedéllyel 1928-ig, a kifejezett betiltásig.
Az 1918-ban életbe lépett egyházi törvénykönyv 98. kánonja már a Szentszék engedélyétől tette függővé a rítusváltoztatást. Nem nyilvánította azonban semmisnek a rítusváltoztatással kapcsolatban adott korábbi engedményeket. Az illetékes Keleti Kongregáció pedig a gyakorlatban mindkét szertartású püspök engedélyét kívánta meg.3
Az 1923-ban megjelent román alkotmány különbséget tesz román és nem román egyházak között, a görögkeleti és görög katolikus híveket román nemzetiségűeknek mondja. Ezzel maga az alkotmánytörvény azt látszik jelezni, hogy miden görög katolikust románnak tekint, így a görög katolikus püspökök joghatósága alá került magyar anyanyelvű híveket is. Még világosabban teszi ezt az 1928-as kultusztörvény, amikor a görög katolikus románokat külön csoportosítja a többi rítusú katolikustól (római, görög-rutén, örmény). Így a román görög katolikus vallást államjogilag egészen különálló vallásnak (kultusz) minősíti a többi katolikus szertartású kultusztól. Ezzel a rítusváltoztatást államjogilag vallásváltoztatásnak tekinti. És az állami törvények értelmében a „vallásváltoztatás” latin szertartásról görög katolikusra igen könnyen ment (az állami könyvvezető előtt egyszeri jelentkezéssel), fordítva viszont nem, mert ezt az állami közegek hiúsították meg.4
Az állam részéről történő indirekt beavatkozás is jogossá tette, hogy Mailáth püspök élt X. Szent Pius pápától nyert felhatalmazásával, melynek segítségével magyar nyelvű görög katolikusok felvették a latin rítust. A görög katolikus püspökök kétségbe vonták az engedélyük nélküli rítusváltoztatást, s ezért Mailáth püspök 1928-ban írt a Keleti Kongregációnak, hogy hagyják jóvá ezeket a rítusváltoztatásokat. A Kongregáció nem vonta kétségbe az eddigi rítusváltoztatások érvényességét, de gyakorlatilag Mailáth felhatalmazását visszavonta, és a rítusváltoztatás engedélyezését az ország nunciusára bízta.5 Mailáth püspök felhatalmazásának visszavonása egybeesik a román kultusztörvény megjelenésével, amely a vallásváltoztatás hivatalosságát az anyakönyvvezetőknek tulajdonította. Itt a latin és többi rítusról a görög rítusra való áttérés nagyon könnyen, és az „uralkodó” vallásra való térés még könnyebben ment. Főként 1930 után, amikor a numerus valachicust minden téren kezdik érvényesíteni (hivatalnokok, alkalmazottak állásuk megtartásáért vagy állás elnyerésért), ugrásszerűen emelkedtek a rítusváltoztatások a görög szertartás javára. A kisebbségi alkalmazottakat irgalmatlanul rostálták. Az állásban való maradásnak vagy álláshoz jutásnak igen sokszor elengedhetetlen feltétele volt a román valláshoz való tartozás. A megfélemlített emberek nagyobb hányada azonban az állam uralkodó vallására tért át.6 Megszorult, sokgyermekes apák kétségbeesett helyzetükben más kiutat nem találtak, csak az „áttérést”. Így van ez latin katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt. Így tesz sok leány is román kérője kedvéért. Ezek a rítusváltások csak államjogilag („államjogi szertartásváltoztatás”) voltak érvényesek. Aggasztó méreteket öltött a rítusváltoztatás és a hitehagyás. 7 A görög katolikus püspökök viszont az államjogilag áttérteket – a hivatalos formákat mellőzve – egyházilag is magukénak tekintették.
Mivel a székelyek között a kánoni szabályok figyelmen kívül hagyásával történt rítusváltoztatások egyre gyakoribbak lettek, 1937-ben Vorbuchner Adolf segédpüspök iratban tárta fel az ügyet Andrea Cassulo bukaresti nunciusnak a rítusváltoztatás nehézségeivel kapcsolatosan, és kérte a Szentszék utasítását. A Keleti Kongregáció titkára, Eugène Tisserant bíboros személyesen jött Romániába és Erdélybe az ügyet kivizsgálni. Tisserant elismerte, hogy a rítusváltoztatások nagy többségének az oka a politikai és gazdasági probléma, de azt hangoztatta, hogy a rítus másodrangú kérdés, a lelkek érdeke a fontos. Informátorai arról is meggyőzték, hogy a székelyek román eredetűek és eredetileg görög katolikusok voltak. Olasz nyelvű levelében foglalta össze ezen felfogású tapasztalatait. Vorbuchner püspök válaszában világosan leszögezte, hogy felületesen gondolkodnak azok, akik úgy vélik, hogy megszűnne Romániában a hitehagyás veszélye a latin rítusú hívőknek a görög rítusra való áttérése által. Elhárítja magáról a felelősséget a rítusváltoztatás által görög katolikussá lett hívek jövőbeli sorsát illetően (mintha a 10 év múlva, 1948-ban bekövetkezett eseményt sejtette volna meg).8
1940. augusztus 30. után 180 fokot fordult a rítusváltoztatás ügye. A magyar kormány Észak- Erdélyben átmenetileg érvényben hagyta a román vallásügyi törvényeket, nevezetesen a vallásváltoztatásra és a gyermekek vallására vonatkozókat.9 Ez az ideiglenes intézkedés jogosnak mondható. De az már nem természetes, hogy a visszacsatolt keleti és erdélyi országrészen a közigazgatási tisztviselők és anyakönyvvezetők igen sok esetben nem vettek erről tudomást, sokszor nem voltak hajlandók tekintettel lenni az apának törvényben biztosított jogára, hanem egyszerűen nemük szerint állapították meg a gyermekek vallását.10
Sokan a latin szertartásukat vagy katolikus hitüket elhagyók közül igyekeztek régi szertartásukra vagy hitükre visszatérni. Államjogilag nem volt nehézség, mert a magyar kormány érvényben hagyta a román kultusztörvénynek a rítusváltoztatásra vonatkozó rendelkezését. Annál nagyobb izgalmat keltett a székelyföldi rítusváltoztatás a Keleti Kongregációnál. Tisserant bíboros megszüntette az 1929-i nunciusoknak adott felhatalmazást, és 1940. november 23-án kelt újabb rendelkezésével az Apostoli Szentszéknek tartotta fenn.11 Konkrétan ez azt jelentette, hogy a rítusváltoztatások engedélyezését a Keleti Kongregáció kivette Angelo Rotta budapesti nuncius kezéből, és újból önmagának tartotta fenn. Pedig többen éltek a politikai változás lehetőségével. A kényszerből vagy jellemtelenségből román vallásra áttértek közül sokan siettek visszarendezni helytelen lépésüket. Mások, akiket görög katolikus vallásuk miatt erővel románnak minősítették, az első alkalmat megragadták, hogy szertartás- vagy vallásváltoztatás árán is letöröljék magukról a román eredet látszatát.
Mivel Észak-Erdélyben az 1940–1942-es években érvényben maradt a vallásváltoztatásáról és a gyermekek vallásáról szóló román vallásügyi törvény, államilag érvényesen az egyszeri jelentkezéssel megtörténhetett a „visszatérés”. Aránylag sok görög katolikus lett reformátussá, mert ott semmiféle engedélyt vagy formalitást nem követeltek. Csak Kolozsváron 1940 utolsó négy hónapjában görög katolikusból és ortodoxból római katolikussá lett 362, protestánssá 414 hívő.12 A latin egyházba való visszatérést egyházilag is rendezni kellett. Kánoni okra volt szükség, melynek alapján a Szentszék engedélyezte a rítusváltoztatást. Akik nem tudtak kánoni okot felhozni, inkább elhagyták katolikus vallásukat, semhogy visszatérjenek a keleti szertartásra. Pedig ez is elégséges kánoni ok lehetett volna!
Az államjogilag érvényes rítusváltoztatások felülvizsgálására 1943-ban a Szentszék vizitátort (Xavier Ritter érseket, kísérője Giuseppe Sette vicenzai teológiai tanár) küldött ki, akinek beszámolója nem ismeretes. A háborús események és a helyzetek alakulása konkrét megoldást nem hozott. Mindenesetre a magyar nyelvű görög katolikusok továbbra is a román főpásztorok joghatósága alatt maradtak, 1948-ban pedig nagyobb részüket a görögkeleti egyházba kényszerítették.13
Jegyzetek
1 S. C. pro Ecclesia Orientali 1929. II. num. 597. AAS XXXIII (1928) 28.
2 Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a négy székely vármegyében 25 491 magyar anyanyelvű görög katolikus él. Ld. Scheffler János: Az erdélyi rítusváltoztatások. Magyar Szemle XLII. (1942) 8.
3 Salacz: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. 89–91.
4 Scheffler János: Az erdélyi rítusváltoztatások. Magyar Szemle XLII. (1942) 9.
5 Nemini licere decretum 6 Decemberis 1928. Cfr. AAS, 1928. p. 416.
6 Erdélyben a hivatalfőnökök megelégedtek azzal, ha alkalmazottaik görög katolikusok lettek, a Regátban viszont az ortodox vallás felvételét követelték.
7 Pl. Kolozsváron öt év alatt (1935–1940) római katolikusból 171 lett görög katolikus és 182 ortodox vallásúvá. Évekre lebontva az erdélyi egyházmegye területén az ortodoxiába tért római katolikusok száma: 1929-ben 30, 1930-ban 20, 1931-ben 44, 1932-ben 24, 1937-ben 37, 1934-ben 156, 1935-ben 300, 1936-ben 329, 1937-ben 370, 1938-ban 397. Ld. Scheffler János: Az erdélyi rítusváltoztatások. 10.
8 Salacz: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. 92–95.
9 1940. november 3-án kelt 7.800 M. E. számú rendelet.
10 Scheffler János: A vegyes házasságból származó gyermekek vallása Erdélyben. Erdélyi Tudósító. XXI/2. (1942) 23.; Sándor Imre: A gyermekek vallására vonatkozó érvényes jogszabályok. In: Kolozsvári Püspöki Helytartóság Közlönye Num. 835–1942. Helytartóság Közlönye III/3. (1942)
11.; uo. 2300–1942. Helytartóság Közlönye III/6. (1942)27–34.; III/8. (1942) 41–42. 11 AAS 2 (1941) 28. Tisserant rendelkezését Sándor Imre püspöki helytartó 984–1941. sz. alatt tette közzé a Kolozsvári Püspöki Helytartóság Közlönye Num. 984–1941. szám alatt.
12 Scheffler János: Az erdélyi rítusváltoztatások. 11–12.
13 Salacz: A Magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. 89–103.; Venczel: Szórvány és diaszpóra. A vegyes házasságok számadatai. Erdélyi Tudósító XX/4. (1941) 48–50.
